Január 22., kedd


Imádság az egyházak egységéért, különös tekintettel a protestáns – evangélikus, református, metodista, baptista, pünkösdi és evangéliumi – egyházakra

Boldog Batthyány-Strattmann Lászlónak, a szegények orvosának emléknapja

Zsid 6,10–20 – Reményteli és bátorító szavak


10Mert Isten nem igazságtalan, hogy megfeledkezzék művetekről és a szeretetről, amelyet az ő nevében tanúsítottatok, amikor a szenteknek szolgáltatok és szolgáltok. 11Azt kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt a készséget tanúsítsa mindvégig, míg a remény be nem teljesedik, 12s hogy ne legyetek restek, hanem azok követői, akik a hit és a béketűrés által örökösei az ígéreteknek.

Az ígéret, mely meg nem hiúsul

13Mert amikor az Úr Ábrahámnak ígéretet tett, mivel nála nem volt senki nagyobb, akire esküdjék, önmagára esküdött: 14»Bizony, áldván áldalak téged és sokasítván megsokasítalak.« (Ter 22,16-1715Az pedig türelmesen kitartott, és így elnyerte az ígérteket. 16Mert az emberek önmaguknál nagyobbra esküsznek, és minden viszálykodásuk vége a megerősítő eskü. 17Ezért Isten, hogy annál inkább megmutassa az ígéret örököseinek terve változatlanságát, esküvel kötelezte magát, 18hogy két megmásíthatatlan dolog által, melyek tekintetében Isten nem hazudhat, igazán komoly vigasztalásunk legyen nekünk, akik törekszünk az elénk tárt remény elnyerésére. 19Ez a mi lelkünk biztos és szilárd horgonya, amely elér a kárpit belsejéig, (Lev 16,220ahová elsőként lépett be értünk Jézus, aki Melkizedek rendje szerint főpap lett mindörökké.
(Zsolt 110,4)


A Zsidóknak írt levél szerzője ebben a szakaszban arra akarja buzdítani a keresztényeket, hogy gyarapodjanak Krisztus misztériumának ismeretében. Az ige hallgatásában mutatott hanyagságuk ellenére a szerző arra ösztönzi őket, hogy tartalmasabb táplálékkal éljenek. Ezért mellőzi „Krisztus tanításának az elemi részleteit”, amelyeket „a holt cselekedetekből való megtérésként” foglal össze. Mélyebb, tökéletesebb ismeretre van azonban szükség. A levél írója ezért szól a keresztényekhez, és a pásztor szigorával szegezi nekik a kérdést: hogyan lehetséges, hogy bár megízlelték Isten ajándékát és az ige bölcsességét, most mégis el akarják vetni mindezt. Lehetetlennek tartja, hogy visszatérjenek az evangéliumhoz való megtérésüket megelőző régi életükhöz, ami Krisztus megtagadásával jelentene egyet, mintha újból keresztre feszítenék. A szerző ezzel szemben arra akarja buzdítani őket, hogy ne álljanak meg a tökéletesség felé vezető úton, hanem folyamatosan hallgassák Isten igéjét. A tanítvány soha nem mentesülhet az evangélium hallgatása alól, és annak fáradsága alól sem, hogy változtasson a szívén. A szerző azt kívánja, hogy minden hívő, még a leghanyagabbja is olyan legyen, mint a gyakori eső öntözte föld, amely a szentség bőséges gyümölcseit termi. Akik viszont megkeményítik szívüket, azok átokra méltó földdé válnak, amely csak „bojtorjánt és gazt” terem. Nem érdemelnek mást, mint a rettenetes ítélet pusztító tüzét. A szerző azonban – hogy erősítse a keresztények reménységét – fölidézi a hitnek és a szeretetnek azokat a műveit, amiket ők vittek végbe: „Hiszen az Isten nem igazságtalan: nem feledkezik meg szeretetetekről, amelyet az ő nevében gyakoroltatok, amikor a szenteknek szolgáltatok és szolgáltok”, és természetesen nem marad el részéről a segítség. A hívő szemei előtt ott áll Ábrahám, aki hitt az Úr ígéretében, amelyet ünnepélyes esküvel erősített meg, és – jóllehet hosszú és kitartó várakozás után – örökösévé vált annak. Jézus pedig nagyobb Ábrahámnál is: belépett egészen a szentély függönye mögé, így lett ő számunkra főpap, „Melkizedek rendje szerint”.

Imádság az Úr anyjával, Máriával