Január 17., csütörtök

Remete Szent Antal apát (†356) emléknapja, aki az egyiptomi sivatagban követte az Urat, és sok szerzetes atyja lett; a zsidóság és a kereszténység viszonyán való elmélkedés napja

Zsid 3,7–14 – A hit bevezet Isten nyugalmába

Imádság az egyházért

7Ezért – amint a Szentlélek mondja:
»Ma, amikor meghalljátok az ő szavát,
8meg ne keményítsétek szíveteket, 
mint a megkeseredésben, a kísértés napján a pusztában,
9ahol atyáitok megkísértettek engem a próbatételben
noha látták cselekedeteimet 10negyven éven át! 
Megharagudtam ezért arra a nemzedékre, 
és így szóltam: Mindig csak tévelyegnek szívükben! 
Ők azonban nem ismerték fel az én útjaimat.
11Amint megesküdtem haragomban: 
Nem mennek be az én nyugalmamba!« (Zsolt 95,7-11) 12Vigyázzatok, testvérek, ne legyen közületek senkiben hitetlenségre hajló gonosz szív, hogy el ne szakadjon az élő Istentől! 13Inkább buzdítsátok egymást minden egyes nap, amíg azt mondják: »ma«, nehogy megkeményítsen valakit is közületek a bűn csalárdsága. 14Mert Krisztusnak részesei lettünk, de csak akkor, ha az általa vetett alapon mindvégig erősen kitartunk,

A levél szerzője, miután párhuzamot vont Jézus és Mózes között, a történelmi Izraelt állítja párhuzamba azokkal, akik a – sok zsidó származású tagot is magukban foglaló – keresztény közösségeket alkotják. Gondolatmenetét a 95. zsoltár második részéből vett idézettel indítja, amely Isten népének a pusztai vándorlás idején tanúsított süketségét ítéli el. A levél szerzője talán azt akarta hangsúlyozni, hogy a tanítványok új népe már belépett az Atya házába, és ezért még inkább hallgatnia kell Isten szavára, és még kevésbé szabad megkeményítenie szívét, ahogy Izrael fiai tették Masszánál és Meribánál. Mindenesetre az evangélium hallgatásától függ, hogy beléphetünk-e az Úr házába, és házanépe tagjaiként ott maradhatunk-e. A Zsidókhoz írt levél szerzője ezért kéri – azon túlmenően, hogy ne szakadjunk el Istentől, vagyis igéjének hallgatásától – azt is, hogy „lelkesítsétek egymást mindennap… hogy senkit meg ne keményítsen a csalárd bűn”. Hatalmas lelkipásztori bölcsességet hordoz ez a tanácsa, hiszen egyedül a tényleges, a mindennapokban megvalósuló testvériség lehet a folyamatos tanítványi lét biztosítéka. A szerző az egész közösséghez szól. Minden tanítvány feladata, hogy figyeljen a másikra, és gondja legyen mindenekelőtt azokra, akik már nem hallgatják Isten hangját. Ez a pásztori feladat nem csak az „elöljárókat” (13,17) kötelezi; minden kereszténynek nyitva kell tartania a szemét, hogy el ne vesszen a testvére. Nem lehetünk ugyanis saját szakállunkra vagy a testvérektől elválasztva Jézus tanítványai: csak azok a tanítványok, akik együtt hallgatják Isten igéjét. A Szentírásban maga a Szentlélek szól hozzánk, és forrasztja egyetlen testté azokat, akik hallgatják. A hallgatásban való megmaradás teszi tanítvánnyá a hallgatóságot. A levél jelene pedig a mindennapi élet, amelyet beragyog az evangélium világossága. Így jutunk el „nyugalma országába”, amelyet az Úr megad híveinek.

Imádság az Egyházért