Ter
15,5–12.17–18; Zsolt 26; Fil 3,17–4,1; Lk 9,28–36
A mai evangéliumi szakasz azt mutatja meg
nekünk, amikor Jézus felmegy a hegyre a három legközelebbi tanítványával,
Péterrel, Jánossal és Jakabbal. Ma minket is fölvezetett egy magas helyre,
magasabbra, mint ahová önző és kicsinyes szokásaink kötnek. A vasárnapi
szentmise nem csupán betartandó előírás, nem is elvégzendő szertartás, hanem
egy magasabb helyre visz minket, kiszakadunk saját önzésünkből. Jézus magával
vitte a három tanítványt. Kiszakította őket saját életükből, hogy társai
legyenek életének, hivatásának, küldetésének, útjának.
Aznap magasra, a hegyre vitte őket, imádkozni.
Nem tudhatjuk, milyen mély és erős érzések éltek Jézusban azokban a
pillanatokban. Ám a színeváltozás leírása láttatja, de legalábbis sejteti
velünk, mit élt át. Az evangélista azt írja: „Míg imádkozott, külseje teljesen
átváltozott, ruhája fehér lett, és ragyogó.” Olyan mértékben változott meg az
arca, hogy a változás még ruháján is tükröződött. Az evangéliumok csak egyetlen
alkalommal beszélnek a színeváltozásról, de nem túlzás azt gondolni, hogy ahányszor
elkezdett imádkozni, átváltozott, megváltozott a külseje. Aznap az imádság
Mózessel és Illéssel folytatott párbeszéddé alakult, „a haláláról beszélgettek,
amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie”. Jézus szeme előtt talán egy
pillanat alatt előre lepergett mindaz, ami még életéből hátravolt, s megérezte
a tragikus véget is. A tanítványok mellette voltak, de elnyomta őket az álom.
Mindent megtettek, hogy ne uralkodjon el rajtuk az álmosság, és amikor
felébredtek, még látták Isten dicsőségét, megértették, ki Jézus, és milyen
kapcsolatban van az Atyával. Érdemes volt olyan kitartóan figyelniük Jézus
arcát, amely annyira más, mint az emberek arca. Péter szájából a hála és az
ámulat szavai törnek fel: „Mester, jó nekünk itt lenni! Csinálunk három sátrat,
neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Talán badarságot beszélt, de
megdöbbentette ez a látomás. Felhő borította be a három tanítványt, és félni
kezdtek. Rögtön utána hang hallatszott az égből: „Ez az én választott Fiam, őt
hallgassátok!” A felhők között és a félelem pillanataiban tisztán hallatszik
egy hang: az evangélium, amely rámutat arra, akibe reménységünket vethetjük.
Amikor a három tanítvány kinyitotta a szemét, nem látott mást, csak Jézust.
Igen, egyedül Jézus az élet tanítómestere, egyedül ő üdvözíthet. Kétségtelenül
hihetetlen élmény volt ez a három egyszerű tanítvány számára. A mi élményünk is
lehet, ha hagyjuk, hogy Jézus vezessen, kiszakítson önzésünkből, és saját
életéhez vonzzon. Nagyobb dolgokban és érzésekben lesz osztályrészünk, és
megízlelhetünk egy másfajta életet. Életünk és szívünk átváltozik majd,
hasonlóbbá válunk Jézushoz. Pál apostol emlékezteti a filippieket: az Úr Jézus
„átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez”. A
színeváltozás a határok leomlása; a szemlélése annak, milyen nagy az Úr jósága,
milyen tágas a látóhatára, milyen mély átalakulást kíván az evangélium.
Imádság
az Úr napján
