Lev 19,1–2.11–18. Legyetek szentek, mert én szent vagyok
1Így szól az Úr Mózeshez: 2»Szólj Izrael fiainak egész gyülekezetéhez és mondd nekik: Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok!
11Ne lopjatok, ne tagadjatok le semmit és ne csalja meg egyiktek a másikat! 12Ne esküdjél nevemre hamisan, hogy meg ne szentségtelenítsd Istened nevét – én vagyok az Úr! 13Ne keress ürügyet felebarátod ellen, és erőszakkal se nyomd el őt! Napszámosod bére ne maradjon reggelig tenálad! 14Ne átkozz süketet és ne tégy gáncsot vak elé: féld az Urat, a te Istenedet – mert én vagyok az Úr! 15Ne kövess el jogtalanságot és ne ítélj igazságtalanul! Ne nézd a szegény személyét, s ne légy tekintettel a hatalmas arcára: igazság szerint ítélj felebarátodnak. 16Ne légy rágalmazó, se besúgó a nép között. Ne törj felebarátod vérére – én vagyok az Úr! 17Ne gyűlöld testvéredet szívedben, hanem fedd meg nyíltan, hogy ne legyen bűnöd miatta. 18Ne állj bosszút, s ne emlékezzél meg polgártársaid igazságtalanságáról: szeresd felebarátodat, mint te magadat – én vagyok az Úr!
A Leviták könyvének ezt a szakaszát két parancs foglalja keretbe. A szent
szerző mintha felsorolná a tízparancsolatot, amelyet ez a két parancs
koronaként övez: „Legyetek szentek, mert én… szent vagyok”, „szeresd
embertársadat úgy, mint magadat”. Istent és a felebarátot itt is Isten szava
kapcsolja össze, de másképpen, mint abban a kettős parancsban, amely arra int,
hogy szeressük Istent és a felebarátot. A szentség magának Istennek az
állapota. Ő tehát más, mint mi, elkülönült, transzcendens, de nem zárkózik be a
létezésébe. Azt kéri tőlünk, vegyünk részt az életében. És ott áll a hívás:
„Legyetek szentek”. Mintha azt mondaná: ne féljetek attól, hogy részt vesztek
az én létmódomban, az én tökéletességemben. A felebarát iránti szeretet
valósággá teszi a szentségre való meghívást; mindenki számára lehetővé teszi,
hogy részt vegyen a szent életben, Isten állapotában. Ez a két kérés fogja
keretbe azokat a parancsokat, amelyek kijelölik a szentté válás konkrét útját.
Vannak köztük olyanok, amelyek hasonlók, mint a Kivonulás könyvének 20.
fejezetében található tízparancsolat: „Ne lopjatok, ne tagadjatok le semmit, és
ne csalja meg egyiktek a másikat”. Ez utóbbi a 15. és 16. versben is előkerül,
ahol az igazságtalan ítélkezésről és a rágalmazásról beszél. A parancsok főképp
a szükséget szenvedő felebarátra vonatkoznak: ne nyomd el erőszakkal, ne vedd
el tőle a javait, fizesd meg a munkásokat, ne átkozd a némát, ne tégy akadályt
a vak útjába, ne légy igazságtalan az ítélkezésben, ne rágalmazz, ne törj
embertársad vérére (ez talán arra vonatkozik, hogy valakit elítélnek hamis
tanúság alapján, ahogyan például Nabottal történt a Királyok első könyvének 21.
fejezetében), ne táplálj magadban gyűlöletet, inkább nyíltan fedd meg
embertársadat, ne légy bosszúálló, és ne gyűlölködj. Megállapíthatjuk, hogy bár
ezek a parancsok a kor ítélkezési szokásainak megfelelő nyelven íródtak, mégis
nagyon aktuálisak, és segítenek, hogy elgondolkodjunk azokon a konkrét
viselkedésmódokon, amelyek akadályozzák, hogy úgy szeressük felebarátunkat,
mint önmagunkat, és ezzel a szentség útján járjunk. Az Úr nem olyan mértékben követel
tőlünk, amit lehetetlen volna teljesíteni. Gondoljunk csak bele, mennyire
szeretjük önmagunkat, és képzeljük el, mennyire más lenne az életünk, ha
ugyanilyen mértékben szeretnénk a többieket!
Imádság a szegényekért
