Jézus folytatja a tanítványokhoz szóló
beszédét, amelyet a boldog mondásokkal kezdett. A mai szakasz egy egységet
képez, amelyben Jézus az emberi, lelki bölcselet néhány alapigazságát mondja
el. Példabeszédekben szól, hogy mindenki megértse, és konkrét módon, hogy
szavai megfelelő viselkedésformára ösztönözzenek. A másik világtalant vezetni
nem képes, vak ember példája arra hívja föl mindannyiunk, de különösen azok
figyelmét, akiknek valamilyen vezetői felelősségük van, hogy tartsák szem előtt
az evangéliumot, figyeljenek lelki életükre, lássák meg a körülöttük lévő
szépet és jót, különben világtalanok maradnak, és nem tudnak segíteni senkinek.
Világos, hogy ezzel a farizeusokat bírálja, akik vak vezetőként nem képesek a
többiek irányítására. A tanítás azonban mindenkihez szól: aki vak, vagyis hagyja,
hogy saját szűk látókörű gondolkodása, büszkesége vezesse, aki csak magára
figyel, beleesik ezekbe a hibákba, amiket az evangélium elítél.
Jézus felhívja a figyelmet arra is: egy
tanítvány sem gondolhatja, hogy fölötte áll mesterének. Azt akarja mondani
ezzel, hogy a tanítványoknak, ha növekedtek is már bölcsességben, nem szabad
beleesniük abba a kísértésbe, hogy nincs már szükségük az evangélium
hallgatására. Sőt, a tanítványnak magának is az evangélium lelkületét kell
elsajátítania, akkor lesz „olyan, mint a mestere”. Ahogyan az apostol mondta:
„Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20). Ha engedjük, hogy
büszkeségünk vezessen minket, beleesünk a képmutatás csapdájába, és a másik
szemében a szálkát látjuk, miközben nem vesszük észre a gerendát, amely
eltorzítja tekintetünket. Régi rossz szokás, hogy az ember elnéző magával és
szigorú másokkal. Mindannyian jól ismerjük ezt a bűnt, amely nagyon sokat árt
az együttélésnek. Az evangélium másfajta viselkedést kér tőlünk, ítélkezés
helyett szeretetet, keményszívűség helyett szelídséget. A szeretet megnyitja a
szívünket, hogy lássunk, megrendüljünk, és irgalommal forduljunk mások felé.
Imádság
az Úr napján
