Ter
5,9–12; Zsolt 33; 2Kor 5,17–21; Lk 15,1–3.11–32
Ez a laetare-vasárnap (az örvendezés
vasárnapja), nevét a szentmise bevezető szaváról kapta (Laetare Jerusalem, azaz
vigadozzál, Jeruzsálem). Arra hív, hogy törjük meg a nagyböjti idő szigorúságát,
és örüljünk. A liturgia arra buzdít, hogy örvendjünk, mert közeledik az Úr húsvétja,
amely véglegesen legyőzi a bűnt és a halált.
Az evangélium bevezető szavai tudtunkra adják,
hogy „a vámosok és a bűnösök mind jöttek, hogy hallgassák. A farizeusok és az
írástudók méltatlankodtak miatta. »Ez bűnösökkel áll szóba, sőt eszik is velük«
– mondták.” Úgy tűnik, az evangélista elégedetten veszi tudomásul, milyen
furcsa tömeg gyűlik Jézus köré. A farizeusok azonban megbotránkoznak rajta,
mert a bűnösökkel egy asztalnál enni azt jelentette, hogy tisztátalanságuk őt
is megfertőzi. Komoly vád volt, amivel Jézust illették.
Jézus elmondja a tékozló fiú példabeszédét,
mert ezzel akarja megmutatni, amit tesz, vagyis azt, hogy befogadja a
bűnösöket. Azzal kezdi a történetet, hogy a kisebbik fiú kikéri az örökrészét,
majd miután megkapja, eltávozik a házból. Élete kezdetben csupa öröm, azután
utoléri az éhínség, és barátai is elhagyják. Egyedül marad, és nem talál más
munkát, elszegődik kondásnak. Élete romokban hever, keserűen emlékszik vissza
arra az időre, amikor apja házában élt. Ám éppen az élet keserűsége ösztönzi
arra, hogy magához térjen. „A visszatérés ideje” ez a fiú számára. És számunkra
is az. Apja várt rá. És amikor még messze volt a fia, „eléje sietett, a nyakába
borult és megcsókolta”. Még nem tudja, miért tér haza a fia, nem tudja, mit mond
majd neki, de nem is érdekli. Az a fontos, hogy fia hazatér. Elébe megy. És
amikor odaér hozzá, nem engedi, hogy bármit is mondjon, hanem átöleli. A fiú
szíve meglágyul, és ezzel együtt nyelve is megoldódik. Nem sok szó hagyja el
ajkát. Úgy tűnik azonban, mintha apja nem hallaná meg még ezt a keveset sem, új
ruhákba öltözteti, sarut ad a lábára, gyűrűt az ujjára, és elrendeli, hogy
azonnal rendezzenek nagy ünnepséget. A visszatérés ideje különleges ünnepben
csúcsosodik ki.
Az idősebbik fiú azonban nem érti. Be sem akar
lépni az ünnepi terembe. Sőt, szemrehányást tesz apjának: „Látod, én annyi éve
szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy
gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Most meg, hogy
ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút
vágattál le neki.” Az apa gyengéden válaszol megkeményedett szívű fiának: „te
mindig itt vagy velem”, és határozottan teszi hozzá: „…illett vigadnunk és
örülnünk”. Igen, az idősebbik fiú otthon volt, de szívében távol apjától. Szíve
tele volt büszkeséggel feltételezett előjogai miatt. És most kívül marad,
egyedül. Nem tud örülni mások miatt, még öccse hazatérése miatt sem, aki
„halott volt, és életre kelt”.
„A visszatérés ideje” kegyelem, a nagyböjt
kegyelme: újra tudatára ébredünk bűnünknek, gyengeségeinknek, és kitárjuk a
kezünket Isten felé. És az Úr betakar minket szeretetével. A vasárnapi
liturgiára is tekinthetünk úgy, mint ünnepre, amelyet az Úr készít nekünk, hogy
megízlelhessük irgalmának és szeretetének nagyságát.
