Jer 18,18–20 – Jeremiás
a fazekasnál
18Ezt mondták: »Jöjjetek, szőjünk terveket Jeremiás ellen, mert nem veszhet el a törvény a paptól, sem a tanács a bölcstől, sem az ige a prófétától! Jöjjetek, verjük őt meg nyelvvel, és ne figyeljünk egyetlen szavára sem!«19Figyelj rám, Uram,
és halld meg ellenfeleim hangját! 20Vajon rosszal szokás-e fizetni a jóért,hogy vermet ástak lelkemnek?
Emlékezz rá, hogy színed előtt álltam,
hogy javukra szóljak,
hogy elfordítsam haragodat róluk!
„Igen, amilyen az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti is az én
kezemben.” E szavak az ember teremtésére emlékeztetnek: az Úr előbb megalkotta
a föld porából, azután orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember
élőlénnyé (Ter 2,7). Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy minden egyes ember
állapotát öröktől fogva éppen az határozza meg, hogy porból vétetett. Isten
azonban nem veti meg ezt a port, aki az ember; éppen ellenkezőleg, nagyra
becsüli, feltárja a benne rejlő kincset. A fazekashoz hasonlóan tovább formál
mindannyiunkat, éltető Lelkét adja nekünk, hogy az „ő képére és
hasonlatosságára” növekedjünk. Az Úr nem veti meg szegénységünket és
törékenységünket. Nem szűnik meg fölénk hajolni, és folyamatosan azon
munkálkodik bennünk, hogy gyermekeiként növekedjünk, és tanúivá váljunk. Ahogy
Pál mondja, valóban cserépedények vagyunk. Az Úr a szavával mégis szüntelenül
árasztja szívünkbe az élet leheletét, Szentlelkének leheletét. Az eredeti, első
leheletet nem egyszer s mindenkorra kaptuk, hanem mindennap újra nekünk
ajándékozza az Úr, hogy támaszunk legyen az élet teljessége felé tartó utunkon.
Jeremiás minket is emlékeztet arra a nagy felelősségünkre, hogy az Úr követése
mellett döntsünk. Aki az Úr útját követi, és nem szíve gonoszságát, az áldást
nyer. Milyen szomorú, ha az ember csak a maga feje után megy, és csak önmagára
hallgat azután, hogy mekkora szeretetet és megbocsátást kapott az Úrtól! Pedig
ez a legnagyobb szeretet, amelyet a földön kaphatunk! Az Úr mintha
szeretetteljes kihívást intézne népéhez: „Ha akarjátok, kérdezősködjetek a
nemzetek között: Van-e, aki valaha ilyesmit hallott?… Népem mégis
megfeledkezett rólam… Elcsábították őket útjaikról, az ősi ösvényről…” Az
életben gyakran visszafordulunk, pedig ha az ember nem hallgat az Úrra, akkor
nem marad változatlan, hanem visszalép, rosszabb lesz. Ugyanez történik, amikor
megfeledkezünk arról, amit kaptunk, és visszatérünk saját külön útjainkra.
Megértjük a prófétát, aki Istentől kér segítséget a hivatásából fakadó
fáradságos feladatok láttán. Kérjünk erőt az Úrtól, hogy tovább hirdethessük
szeretetének és megbocsátásának erejét.
Imádság a szentekkel
