2Kor 12,1–10 – Mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős
1Ha már dicsekednem kell – bár semmit sem használ – áttérek a látomásokra és az Úr kinyilatkoztatásaira. 2Ismerek egy embert Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt – testben-e, nem tudom, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja – elragadtatott a harmadik égig. 3S tudom, hogy ugyanez az ember – testben-e, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja – 4elragadtatott a paradicsomba, és titkos igéket hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania. 5Ezzel az emberrel dicsekszem, önmagammal viszont nem dicsekszem, csak gyöngeségeimmel. 6Pedig ha dicsekedni akarnék, akkor sem lennék ostoba, hiszen igazságot mondanék, de tartózkodom ettől, nehogy valaki többre becsüljön annál, amit bennem lát vagy amit tőlem hall 7a kinyilatkoztatások nagysága miatt. Ezért, hogy el ne bízzam magam, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul verjen. 8Háromszor kértem emiatt az Urat, hogy távozzék az tőlem; 9de ő azt mondta nekem: »Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé.« Legszívesebben tehát gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. 10Ezért telik kedvem a Krisztusért való erőtlenségben, bántalmazásban, szükségben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.
Ez a levél egyik kulcsfontosságú szakasza. Pál
egy látomásának lelki élményét említi itt, anélkül hogy részleteit pontosan
leírná, mert úgy tűnik, ő maga sem fogta még fel egészen az értelmét. Fontos,
hogy itt nem egyes szám első személyben beszél, hanem azt mondja: „Tudok egy
emberről Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt – testben-e, nem tudom, testetlenül-e,
nem tudom, csak az Isten tudja – elragadtatott a harmadik égig” (2). Nem beszél
olyan részletekről, amiket ő sem értett meg, de az világos, hogy az apostol
mintha kívülről látná önmagát: nem az én beszél, hanem egy ember Krisztusban. A
Jézussal való titokzatos találkozása egészen átalakította őt. Másutt így
mondja: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20). A
keresztény ember pontosan ezen az úton jár, a Krisztussal való azonosulás
útján. Olyan lelki út ez, ami egész életünkön át tart; egészen a végső
beteljesedésig. A beteljesedett és megváltott élet nem más, mint a Krisztussal
való közösség. Itt az apostol védekezésében egyfajta szándékos tudathasadás áll
be. Ezt mondja: ezzel az emberrel dicsekszik, aki hagyta, hogy Krisztus magával
ragadja, „magammal nem dicsekszem, hacsak gyöngeségeimmel nem” (5). A
korintusiak előtt tehát feltárja a gyengeség személyes tapasztalatát, amely
rendkívüli fizikai elesettséget is jelent: „Tövist kaptam a testembe” – mondja.
Nem tudjuk egészen pontosan, mire utal, a következményei azonban egészen
súlyosak lehettek, hiszen háromszor is kérte az Úrtól, hogy szabadítsa meg. Pál
olyan választ kap Istentől, amely által életét nem a saját bölcsességére és
erejére, hanem az Úrtól eredő hatalomra alapozza: „Elég neked az én kegyelmem.
Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” (9.) Az apostol
fölfedezi, hogy éppen az evangélium szolgálatába állított életének
gyengeségében nyilvánul meg az Úr ereje. Nagy lelki és lelkipásztori tanulság
ez, amit azonban sajnos sokan figyelmen kívül hagynak. Az életünkben tapasztalt
gyengeség és a nehézségek igen gyakran csak arra adnak okot nekünk, hogy
visszahúzódjunk az evangéliumtól, vagy tétlenségünket igazoljuk velük. Pedig
éppen a gyengeségben mutatkozik meg az Úr rendkívüli ereje és kegyelme.
Előesti imádság
