Június 11., kedd

Barnabás apostol emlékezete, aki Pál útitársa Antiochiában és első apostoli útján

ApCsel 11,21–26 – Az antiochiai egyház alapítása

Imádság az apostolokkal

21Az Úr keze velük volt, úgyhogy a hívek nagy számban tértek meg az Úrhoz.
22Hírük eljutott a jeruzsálemi egyház fülébe, ezért elküldték Barnabást Antióchiába. 23Amikor odaérkezett és látta Isten kegyelmét, megörült, és mindnyájukat arra buzdította, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban, 24mert derék férfi volt, telve Szentlélekkel és hittel. Nagy tömeg csatlakozott az Úrhoz. 25Barnabás azután elutazott Tarzusba, hogy felkeresse Sault, és mikor megtalálta, elhozta Antióchiába. 26Egy álló esztendőn át jelen voltak az összejöveteleken, s nagy tömeget tanítottak. Antióchiában nevezték először a tanítványokat keresztényeknek.

Az Egyház ma Szent Barnabás apostolra emlékezik. Ciprusi születésű, Jeruzsálemben élt, ott találkozott az evangéliummal, miután példás tanítvány lett: eladta földjét, és a bevételt az apostolok lába elé helyezte. Az apostolok kiválasztották, és elküldték Barnabást Antiochiába, a Római Birodalom harmadik legnagyobb városába, ahol az evangéliumot nemcsak a zsidóknak hirdették, hanem a pogányoknak is. Ez volt az első közösség, amely nem csupán zsidó származású tagokból állt. Az apostolok pontosan Barnabást választották ki a feladatra, hogy ezt az újfajta és kihívásokkal teli közösséget megszervezze. Ez volt az első város, ahol Jézus tanítványait keresztényeknek nevezték, valószínűleg azért, mert nagyon sok pogány is csatlakozott a közösséghez, amely emiatt markánsan különbözött a tisztán zsidó közösségektől. A birodalom egyik nagyvárosának összetett, rohanó életében új fény született, amely sokaknak reményt adott. Amikor Barnabás hallott Pál megtéréséről, Antiochiába hívta, hogy tanúságot tegyen az emberek előtt a Krisztussal történt találkozásáról. Elvitte Jeruzsálembe is, hogy bemutassa az apostoloknak, és kiálljon amellett, hogy a pogányoknak is hirdessék az igét, anélkül hogy alávessék őket a körülmetélésnek. Pállal együtt indultak el az első nagy apostoli útra; magukkal vitték Jánost vagy másik nevén Márkot is, aki Barnabás unokaöccse volt, az Úr szenvedésének ifjú tanúja. A Szentléleknek engedelmeskedő keresztény közösség hagyta, hogy a Lélek elvigye a falakon túlra is, hogy a föld végső határáig hirdesse az evangéliumot. Azok a keresztények legyőzték a napjainkban is újra-újra visszatérő kísértést, az önmagunkba zárkózást, a saját környékünkön való megmaradást, azt a kísértést, hogy mindent magukhoz mérjenek: ehelyett befogadták Jézus buzdítását, és hirdették az evangéliumot minden teremtménynek, az emberiség legvégső perifériáin is. Ez Jézus küldetésének a folytatása. Az Egyház küldetése nem emberi tervezés gyümölcse, és nem is terjeszkedési vágyból fakad. Az Úr Szentlelke – ahogyan Jézus megígérte az apostoloknak és mindenkinek, aki követi őt – ösztönzi minden idők tanítványait, hogy a világ és az emberi szív útjait járják, és hirdessék a szeretet evangéliumát. A keresztény közösségeknek ma is hallgatniuk kell a Lélekre, és ahogy akkor, ma is meghallják majd a hangot, mely így szól: „Rendeljétek nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyet szántam nekik!” Az Úr meghívását pedig mindenki magára veheti.

Imádság az apostolokkal