Ter 14,18–20; Zsolt 109; 1Kor 11,23–26; Lk 9,11–17
A mai, vasárnapi szentmise az utolsó vacsorát
Pálnak a korintusiakhoz írt elbeszélése szerint tárja elénk újra, lényegre törő
és határozott szavakkal: „ez az én testem”, „ez az én vérem”. Ez valóban hitünk
szent titka. Egy folyamatos és rendkívüli jelenlét titka. Jézus ugyanis az
Eucharisztiában valóságosan van jelen, ami már önmagában rendkívüli, de
ráadásul megtört testként és kiontott vérként. Ebben az értelemben az úrnapja
annak a testnek az ünnepe, amely sebeket hordoz; annak a testnek az ünnepe,
amelynek oldalából vér és víz ömölt, ahogy János apostol megjegyzi.
Teste más módon van jelen közöttünk, mint a
saját testünk: mi a testünket óvjuk, ő viszont megtört testben van jelen. Míg
mi féltő gonddal és mindenféle kibúvók keresésével védelmezzük magunkat, ő
minden csepp vérét kiontva halad át közöttünk. Az Eucharisztia folyamatosan az
ellenkezőjét hirdeti annak, ami a mi életmódunk, ezért idegen. Idegen attól az
aprólékos gondoskodástól, amivel saját jólétünket körülvesszük. Idegen attól,
hogy állandóan meg akarjuk spórolni a fáradságot, el akarunk menekülni a ránk
nehezedő, súlyos felelősség terhe alól. Mindannyian óvatosak vagyunk, amikor
másokért kellene odaadnunk magunkat. Az Úr az Eucharisztiában egy ezzel éppen
ellentétes felfogást mutat meg. Helyesen tesszük tehát, ha Krisztus testét
körmenetben felmutatjuk. Járja be útjainkat, nem azért, hogy fényes külsőségek
között ünnepeljük, hanem hogy átjárhassa szívünket, és az ő szívéhez tegye
hasonlóvá. Pál is így mondja: „az Úr az emberekért lett táplálékká, hogy
mindannyian egy testté alakuljunk, Krisztus testévé, és hogy ugyanazt a
lelkületet ápolhassuk magunkban, mint Krisztus” (Fil 2,5).
Még egy utolsó gondolat, amely az
evangéliumban megörökített kenyérszaporításhoz kötődik. Útjainkat nap nap után
bejárják úrnapi körmenetek, még ha nem kíséri is őket ünnepi díszítés és virághintés.
(Sokkal inkább tapasztaljuk a közönyt, ha épp nem a támadásokat!) A szegények
körmenete ez, akik a környezetünkben élnek, vagy erre járnak, és azoké a
tömegeké, akik távol vannak tőlünk. Ők mindannyian „Krisztus teste”: városaink
és a világ útjait járják egyre anélkül, hogy bárki is gondot viselne rájuk.
Döntő fontosságúnak tartom, amire Aranyszájú Szent János figyelmeztet: „Ha
Krisztus testét tisztelni akarjátok, ne vessétek meg, amikor mezítelen. Ne
tiszteljétek az eucharisztikus Krisztust selyemruhákban, ha közben a templom
falain kívül elhanyagoljátok ezt a másik Krisztust, aki szenved a hidegtől és a
mezítelenségtől.” Mindkettő Krisztus valóságos teste. Krisztus pedig nem
megosztott, hacsak mi meg nem osztjuk.
Imádság az Úr napján
