2Kor 3,15–4,1.3–6 – Ne magunkról, hanem az Úr Krisztusról beszéljünk
15Sőt, mind a mai napig, mikor Mózest olvassák, lepel takarja szívüket. 16De amikor az Úrhoz fordul, elvétetik a lepel. (Kiv 34,34) 17Mert az Úr Lélek, s ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. 18Mi pedig mindnyájan, miközben fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanarra a képmásra változunk át dicsőségről dicsőségre az Úr Lelke által.
1Mivel tehát ilyen szolgálatunk van, miután irgalmasságot nyertünk, nem csüggedünk el. 3Ha a mi evangéliumunk mégis el van takarva, azok előtt van eltakarva, akik elvesznek, 4akikben ennek a világnak az istene elvakította a hitetlen értelmet, hogy az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium fénye ne ragyogjon fel számukra. 5Mi ugyanis nem önmagunkat hirdetjük, hanem Jézus Krisztust, az Urat; önmagunkat pedig mint a ti szolgátokat Jézusért. 6Mert Isten, aki azt mondta: »A sötétségből világosság ragyogjon fel«, maga támasztott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán.
Pál ismét ahhoz a titokhoz tér vissza, amit
rábíztak: tisztában van azzal, hogy Isten könyörületessége választotta ki Jézus
Krisztus evangéliumának hirdetésére. Nem a maga kezdeményezése vagy a maga
munkája révén lett az evangélium szolgája, hanem mert odafentről hívták meg
erre. Éppen ezért nem fél szavai őszinteségének védelmében fellépni, és
emlékeztetni arra, hogy mindig is egyenesen beszélt, nem másította meg az
evangélium tartalmát, és nem tompította az erejét sem. Az is igaz, hogy Korintusban
vannak olyanok, akik nem őszinték. A harmadik fejezet végén Pál már utalt
azokra, akik Isten igéjével nyerészkednek, e helyütt egyenesen az evangélium
meghamisításáról beszél. Nyilvánvaló, hogy nem elég az Egyházhoz vagy a
közösséghez tartozni ahhoz, hogy távol tartsuk magunktól a gőgöt, az irigységet
és az akadékoskodás szellemét – pedig ezek olyan ösztönök, amelyek „fátyolt
borítanak” látásunkra, elrejtve előlünk az evangéliumot a maga tisztaságában.
Jézus ebben az értelemben mondta Fülöpnek: „Aki engem látott, látta az atyát
is” (Jn 14,9). Csak ha Jézusra szegezzük a tekintetünket, érthetjük meg Isten
misztériumát, és meríthetünk erőt belőle. Pál újra kiáll igehirdetése mellett,
amely Jézust helyezi a közösség életének központjába: „Mi ugyanis nem magunkat
hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat”. Ez az a tisztség, az a szolgálat,
amire az apostol meghívást kapott. Pál az ő szolgájuk Jézus kedvéért, aki neki
a damaszkuszi úton megjelent olyan ragyogó dicsőségben, hogy megvakította.
Imádság az Egyházért
