ApCsel
20,17–27 – Búcsú Efezus véneitől
17Milétoszból beüzent tehát Efezusba, és hívatta az egyház presbitereit. 18Amikor azok odaértek és együtt voltak, így szólt hozzájuk: »Tudjátok, hogy Ázsiába jövetelem első napjától fogva hogyan voltam veletek az egész idő alatt. 19Szolgáltam az Úrnak teljes alázatossággal, könnyhullatás és megpróbáltatások között, amelyek a zsidók cselszövései miatt értek. 20Semmi hasznosat el nem hagytam, mindent hirdettem nektek, tanítottalak titeket nyilvánosan és házanként. 21Tanúságot tettem mind a zsidók, mind a pogányok előtt az Istenhez való megtérésről és a Jézus Krisztusba, a mi Urunkba vetett hitről. 22És most íme, lélekben megkötözve elmegyek Jeruzsálembe, és nem tudom, mi minden vár ott rám. 23Csak azt tudom, amit a Szentlélek minden városban értésemre ad, hogy bilincsek és szorongatások várnak rám Jeruzsálemben. 24De nem félek ezektől. Az életemet sem tartom értékesebbnek, mint magamat, csak elvégezhessem pályafutásomat, az ige szolgálatát, amelyet az Úr Jézustól kaptam, hogy tanúságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról.
25Azt is tudom már, hogy közületek, akik között jártam, s akiknek hirdettem Isten országát, többé senki sem fogja látni arcomat. 26Azért szentül állítom ma nektek, hogy nem szárad rajtam senkinek a vére sem. 27Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek Isten maradéktalan akaratát.
25Azt is tudom már, hogy közületek, akik között jártam, s akiknek hirdettem Isten országát, többé senki sem fogja látni arcomat. 26Azért szentül állítom ma nektek, hogy nem szárad rajtam senkinek a vére sem. 27Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek Isten maradéktalan akaratát.
Partra szállása után az apostol magához kéreti
az efezusi közösség presbitereit, azaz „véneit”, hogy csatlakozzanak hozzá
Milétoszban. Búcsúbeszédet mond azokhoz, akik a közösség felelősei lesznek.
Életével tanúskodik nekik: „tudjátok, hogy (…) minden időmet köztetek
töltöttem”. Az apostol tudja, hogy a pásztornak mindig példaképnek kell lennie
az egész nyáj előtt. Péter is így ír majd első levelében: „Legeltessétek az
Istennek rátok bízott nyáját, viseljétek gondját, ne kényszerből, hanem önként,
az Isten (szándéka) szerint ne haszonlesésből, hanem buzgóságból. Ne
zsarnokoskodjatok a választottak fölött, hanem legyetek a nyájnak példaképei.”
(1Pt 5,2–4.) Pál nem dicsőíteni akarja saját magát, hanem hangsúlyozza, hogy a
pásztoroknak példaértékű életet kell élniük a tanítványok között. Egyetlen
szóban összefoglalja a pásztori lét értelmét: a pásztor szolga. „Tudjátok, hogy…
minden időmet köztetek töltöttem, és szolgáltam az Úrnak, teljes
alázatosságban, mindenfelől szorongattatva…” A pásztor egész életét az Urának
és a közösségének szenteli. Pál megosztja velük, hogy Jeruzsálembe megy, de nem
szeszélyből, hanem a Szentlélek hívására. Nem tudja, mi fog történni, de
tudatában van annak, hogy az Úr szolgálata szembenállással és próbákkal
találkozik: a „megpróbáltatás” szót használja, és utal a halálra is. A
vértanúság nagyon fontos az evangéliumban. Albert Schweitzer, a múlt század
ismert bibliakutatója, aki Afrikában élt egy lepratelepen, így írt: „Vissza
kell találnunk ahhoz, hogy képesek legyünk azt a hősiességet érezni magunkban,
ami Jézusban az volt… Kereszténységünk és a világról alkotott felfogásunk csak
így talál rá a hősiességre, amely éltetni fogja.” Vértanúnak lenni annyit
jelent – mondta Romero atya –, hogy az életünket adjuk az Úrért és másokért,
nem számít, hogy vérrel vagy más módon. Ami számít, hogy teljesen odaadjuk
magunkat az evangélium hirdetéséért.
Imádság
az Úr anyjával, Máriával
