Június 5., szerda

Szent Bonifác vértanú püspök emlékezete – a mai Németország területén hirdette az evangéliumot, az Eucharisztia bemutatása közben ölték meg (†754); a muzulmánoknál ezzel a nappal (íd al-fitr) ér véget a ramadán böjti hónapja

ApCsel 20,28–38 – Pál az Isten igéjének ajánlja az efezusi presbitereket

Imádság a szentekkel

28Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra, amely fölé a Szentlélek elöljáróul helyezett titeket, hogy kormányozzátok Isten egyházát, amelyet tulajdon vérén szerzett. 29Tudom, hogy miután elmegyek, ragadozó farkasok jönnek közétek, és nem fogják kímélni a nyájat. 30Sőt köztetek is támadnak férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy magukkal ragadják a tanítványokat. 31Őrködjetek azért és tartsátok emlékezetben, hogy három éven át éjjel-nappal könnyek között szüntelenül intettem mindegyikteket.
32Most pedig Istennek ajánllak titeket, és az ő kegyelme igéjének. Neki van hatalma, hogy gyarapodást és örökséget adjon az összes megszentelt számára. 33Nem kívántam el senki ezüstjét, aranyát vagy ruháját.34Magatok tudjátok, hogy ezek a kezek dolgoztak meg azért, amire szükségem volt nekem és azoknak, akik velem vannak. 35Mindenben megmutattam nektek, hogy így kell fáradozni, segíteni a gyöngéken, és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondta: ‘Nagyobb boldogság adni, mint kapni.’«
36Miután ezeket elmondta, letérdelt, és együtt imádkozott mindnyájukkal. 37Azok pedig mindannyian nagy sírásra fakadtak, és Pál nyakába borulva csókolgatták őt. 38Az a mondása fájt nekik leginkább, hogy nem fogják többé viszontlátni az arcát. Végül pedig elkísérték őt a hajóra.

Pál, miután beszélt a szolgálatáról, beszédének második részében az öregeket szólítja fel arra, hogy vigyázzanak magukra, anélkül hogy kímélnék magukat. Így emlékezteti őket: „éjjel-nappal szünet nélkül, könnyek között figyelmeztettelek benneteket” (31). Tudja, hogy a keresztény élethez, beleértve a lelkipásztorokét is, nagy odafigyelésre és az Úr segítségére van szükség. Ezért így szól hozzájuk: „Most pedig az Istennek és kegyelme szavának ajánllak benneteket”. Elgondolkodtató, ahogyan az apostol nem az igét ajánlja a presbitereknek, hanem a presbitereket az igének. Isten és az ige az, ami megőrzi a tanítványok hitét, és hatékonnyá teszi. Enélkül üresek és jelentéktelenek lennének. Az Úr és az ige megőriz minket, megvéd, megáld, elkíséri és élteti Jézus tanítványait. Csak akkor fogják tudni hirdetni az igét mások számára, ha már ők maguk befogadták. Az evangélium nélkül az Egyház semmit nem ér, és nekünk az evangélium nélkül nincs semmi mondanivalónk mások számára. Pál a beszédének végén emlékeztet a szegényekhez fűződő személyes viszonyára: saját keze munkájával segítette őket. Nemcsak hogy nem kívánt magának semmilyen gazdagságot, de saját keze munkájából tartotta fenn magát. Újból fölhívja a figyelmet arra: a keresztények elsődleges kötelessége, hogy „támaszukra” legyenek a „gyengéknek”. Ez az első alkalom, hogy az Újszövetség a „gyengék” (aszténosz, vagyis erőtlen) kifejezést használja általánosságban a szegények megjelölésére. Azt mondhatnánk, hogy itt Lukács bizonyos értelemben egész mondanivalóját az irgalomra összpontosítja. A „támaszt nyújtani” kifejezés annyit jelent, mint gondoskodni, személyes felelősséget vállalni a leggyengébbekért. És Lukács itt idézi Jézus egy ragyogó mondását, amellyel Pál a hívő ember életét összegzi: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni”. A görög makarion kifejezéssel (boldog) ezt a mondatot Pál az evangéliumi nyolc boldogsághoz kapcsolja. A szó szerinti fordítás így szól: „Az a boldog, aki ad, és nem az, aki kap”. Ily módon ezt a mondatot egy másik evangéliumi mondathoz köthetjük: „Adjatok, és akkor ti is kaptok” (Lk 6,38). A Didakhé valójában ezt a tanítást foglalja össze, amikor így ír: „Adjál mindenkinek, aki kér tőled, és ne várd el, hogy visszaadja. Ugyanis az Atya azt akarja, hogy javait odaadjuk mindenkinek. A törvény szerint az a boldog, aki ad, mert őt nem lehet semmivel megvádolni.”

Imádság a szentekkel