Szent Péter és Szent Pál apostol vértanúk ünnepe – Rómában haltak mártírhalált
60-70 körül; a katalán Boldog Raimundus Lullusra (1235–1316) emlékezünk – Szent
Ferenc lelkiségéhez állt közel, szerette a muzulmánokat, és előmozdította a
hívők közti párbeszédet
Máté 16,13–20 – Péter elsősége
13Amikor Jézus Fülöp Cézáreájának vidékére ment, megkérdezte tanítványait: »Kinek tartják az emberek az Emberfiát?« 14Ők ezt felelték: »Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.« 15Erre megkérdezte őket: »És ti kinek tartotok engem?« 16Simon Péter válaszolt: »Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.« 17Jézus azt felelte neki: »Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. 18Én pedig mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. 19Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.« 20Ezután meghagyta a tanítványoknak, hogy senkinek se mondják el, hogy ő a Krisztus.
Ma ünnepeljük a két szent apostolt, Pétert és
Pált. Emlékük végigkíséri az Egyház majdnem kétezer éves történetét, különösen
is Róma egyházának történetét, ahol mindketten elszenvedték a mártírhalált.
Pétert Jézus hívta el, amikor épp hálóját
javítgatta a Galileai-tó partján. Amint ez a fiatal názáreti tanító gazdagabb
életre hívta, hogy embereket halásszon, és ne halakat, „azonnal otthagyta
hálóját és követte őt” – jegyzi meg az evangélista. Később a tizenkettő között
találjuk. A heves természetű és határozott ember típusát testesíti meg. Mégis
Jézus elfogásának estéjén elég volt egy szolgálólány, hogy árulásra késztesse. Ám
amikor azon az estén tekintete találkozott Jézus gyengéd tekintetével, sírt, és
megértette, hogy az ő ereje egyedül ebben az arcban van. A gyenge Péter az
igazi Péter, aki hagyja, hogy megérintse Isten Lelke, és a tanítványok közül
elsőnek jelenti ki: „Krisztus vagy, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Az Úr azonban
az ő gyengeségéből alkotta azt a lelki sziklát, aminek mindannyian a része
vagyunk.
Az ifjú Pállal viszont azok oldalán
találkozunk, akik Istvánt megkövezik. Az ő lábához tették le ruháikat őrzésre.
Elkeseredett küzdelmet folytatott a fiatal keresztény közösség ellen. Még
engedélyt is kért, hogy üldözhesse őket. De a damaszkuszi úton az Úr úgy látta
jónak, hogy leessen magabiztosságának és gőgjének magas lováról. Ez alkalommal
– mint Péter az árulás után – Pál is érezte, hogy megérinti valami a szívét. De
az ő szeméből nem fakadtak könnyek, hanem zárva maradt: elvesztette látását.
Őt, aki megszokta, hogy másokat irányít, kézen fogva kellett Damaszkuszba
vezetni. Az örömhír, amelyet Ananiás hirdetett neki, megnyitotta a szívét és a
szemét. Pál először a zsidóknak, később a pogányoknak hirdette az igét, és sok
közösséget alapított. Kilépett az első keresztény közösség megszokásaiból, és
egyetemessé tette az evangéliumi küldetést.
Az Egyház kezdettől fogva tudatosan együtt
emlékezett rájuk, hogy újra egységbe illessze tanúságtételüket. Mindketten
otthagyták saját munkájuk nyomát Krisztus egyetlen Egyházán, egymástól oly
különböző gazdagságukkal, karizmájukkal. Jellemvonásaik valamiképpen részét
képezik e római egyház hitének és életének, vagyis a mi hitünknek, a mi
közösségünk hitének, amit igenis jellemez az ő karizmájuk. Emlékezzünk csak,
mint mondott nekünk Szent II. János Pál pápa: „Bárhova mentek is, Rómában
vagytok”, hangsúlyozva ezzel, hogy hitünknek egyszerre kell táplálkoznia
mindkét nagy tanúságtevő szelleméből: Péter alázatos, szilárd hitéből és Pál
kitárt, egyetemes szívéből.
Imádság az apostolokkal
