ApCsel
1,1–11; Zs 46; Ef 1,17–23; Mt 28,16–20
„Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt
tekintettel?”
Isten szava arra hív, hogy Jézust nézzük, ne
egünk ürességét. Jézus ege nincs bezárva. A mennybemenetel ünnepe arról
tanúskodik, hogy az ég már nem üres, sőt onnan kell várnunk Jézus
visszatérését: egy napon „úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe
ment”. Remélni azonban azt jelenti: hinni, hogy bár el van takarva tekintetük
elől, mindazonáltal él, és visszajön. Ha Jézus már nincs közöttünk, az nem
azért van, mert szertefoszlott; éppen ellenkezőleg, jelenléte ránk és az egész
világra kiterjed. Ezt jelenti a mennybemenetel misztériuma. Ezért nem arról van
szó, hogy Jézus eltávozott a világból, hanem arról, hogy kivonta magát az
emberek közötti lét korlátozott formája alól. Kivonta magát az alól, hogy
birtokoljuk, kivonta magát a mi szűkös egünkből. Ezért tűnik üresnek a mi egünk
(nem az Istené), ezért nem látjuk már őt. Az ember emelheti föl a tekintetét
úgy, mint az apostolok, hogy nem lát semmit, hiszen csak azt látja, amit látni
akar: a minden ember szívében megbújó szomorúság sok-sok igazolását.
Az Úr arra hív, hogy „emelkedjünk fel” a föld
végső határáig. Ő pedig mindig mellettünk lesz. Elengedhetetlen feltétele
ennek, hogy elhagyjuk saját kicsi egünket, és elfogadjuk az evangélium
egyetemes távlatát. Sok ember ege a közöny és a gonoszság miatt van zárva,
amiben mindannyian cinkosok vagyunk. Tömegekről van szó, akiknek nem jelennek
meg fehér ruhás férfiak, hogy hírül adják: Jézus egy napon visszatér. Mi nem
látjuk őket, ahogy nem látjuk a mennybe fölment Fiút sem, de léteznek.
Falvainkon, városainkon, országainkon kívül élnek. Olykor beszélik a mi
nyelvünket, máskor még a bőrük színe is más. Jézus azonban értük is felment a
mennybe, hogy tagjai lehessenek annak a családnak, amelynek kegyelemből mi is a
tagjai vagyunk. A mennybemenetel azt jelenti, hogy már nincs sok ég, csak egy:
Isten ege, amely minden népet egybefog, Isten egyetlen családjába.
Imádság
az Úr napján
