Ter 18,1–10;
Zsolt 14; Kol 1,24–28; Lk 10,38–42
Múlt
vasárnap a liturgia útmutatására az irgalmas szamaritánussal együtt megálltunk
a félholtra vert ember előtt. A mai evangélium a sürgölődő Márta és Mária
házába visz el, aki mestere lábánál ül. Lukács evangélista egymás után írja le
ezt a két történetet. Egy kedves barátunk, Valdo Vinay szerint mindig együtt
kellene őket olvasni. Azt mondta, ezekben a történetekben benne van az
evangéliumi élet két dimenziója: a szegények iránti szeretet és Isten szavának
hallgatása. Nincsenek külön szakértői a szolgáló szeretetnek, s külön az
imádságnak. Nincs megosztottság a szemlélődő és a tevékeny élet között. Minden
keresztény közösség, minden tanítvány Jézus lábainál él, hogy hallgassa szavát,
mint Mária, és ugyanakkor lehajol a félholt emberhez, mint a szamaritánus. Nem
lehet megosztottság az irgalmas szeretet és az imádság között. Az evangélium
elítéli, ha különválasztjuk az imádságot és a szegények szeretetét, az oltár
szentségét és a testvér szentségét.
Ott
vagyunk a betániai házban, ahol a család élt, akik Jézus barátai voltak.
Értékes útmutatás ez: nem ilyennek kellene lennie minden tanítvány otthonának?
Különösen napjainkban. Betániában megismétlődött Ábrahám története, aki
Mamréban, a nap legforróbb szakaszában befogadott három zarándokot, akik a
sivatagon haladtak át.
Szükség
van Ábrahám sátrára és a betániai házra. A Biblia megérteti velünk, hogy minden
az Isten szavát meghallgatni képes szívből fakad, amely be tudja fogadni Jézus
érzéseit. Ha nem így van, akkor fennáll a veszély, hogy Márta szétszórtságával
reagálunk. Jézus szemrehányást tesz neki ezért. Nem azért, mert lekicsinyli
konkrét gesztusait, hiszen ezek értékes gesztusok azok számára, akik a háború,
az éhínség elől menekülnek. Jézus azt akarja hangsúlyozni, hogy a befogadáshoz
szükség van arra a barátságra, ami meghallgatást, figyelmet, közelséget jelent.
Mártát olyannyira lekötik a tennivalói – mondhatnánk úgy is, a határidőnaplója –,
hogy elfeledkezik arról, a legfontosabb dolog a barátság, a meghallgatás, a
szegények irányában is. Márta megfeledkezett arról, hogy először Jézust kell
hallgatnia.
Megismétlődik
az, ami az irgalmas szamaritánus példabeszédében történt, amikor a pap és a
levita annyira el volt foglalva a szertartásaival, a szokásos teendőivel, hogy
megfeledkezett a lényegről, vagyis Isten együttérzéséről, irgalmasságáról, a
félholt emberrel való barátságról. Mondhatjuk, hogy Mártát is inkább saját
aggodalmai kötötték le, nem pedig Jézus. Ezért méltatlankodva szólt: „Uram, nem
törődöl vele, hogy húgom elnézi, hogy egyedül szolgáljalak ki?” Szegény Márta,
befogadta Jézust, és ezt jól tette, de aztán engedte, hogy elragadják saját
teendői. Jézus azonban nyugodtan, szeretettel igazítja ki: „Márta, Márta, sok
mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges”.
Egyetlenegy dologra van igazán szükség, mert abból fakad a tanítványok minden
munkálkodása: és ez a Mester hallgatása. Az evangélium megmutatja a két
emelvényt, amelyen állnunk kell, amelyről szól számunkra a tanítás: Isten szava
és a szegények, mert mindkettőben jelen van az Úr. Ezekben visszhangzik, amit
Jézus mondott Mártának: „Mária a jobbik részt választotta, nem is veszik el
tőle soha”. A szamaritánus és Mária előttünk járnak, és mutatják nekünk az
evangélium útját.
Imádság az Úr
napján
