Július 2., kedd

Ter 19,15–29 – Szodoma lerombolása

Imádság az Úr anyjával, Máriával

15Amikor aztán megvirradt, így sürgették őt az angyalok: »Kelj fel, vedd feleségedet és két lányodat, hogy el ne vessz te is a város gonoszsága miatt!« 16És mivel késedelmeskedett, a férfiak megragadták a kezét, a felesége kezét, és a két leányáét, mert az Úr megkegyelmezett neki. 17Kivezették, a városon kívül elengedték, és így szóltak hozzá: »Mentsd az életedet! Ne tekints hátra, és meg ne állj az egész környéken, hanem menekülj a hegyre, hogy el ne vessz te is!« 18Ám Lót azt mondta nekik: »Kérlek, uram, 19hiszen kegyelmet talált előtted szolgád, s nagy volt irgalmasságod, amelyet velem cselekedtél, hogy megmentsd az életemet! Nem menekülhetek a hegyre, mert akkor utolérhet a veszedelem, és meghalok. 20Egy város közel van itt, oda elfuthatnék. Kicsi az, ott megmenekülhetek – ugye valóban kicsi az? – és életben maradhatok.« 21Erre azt válaszolta neki: »Íme, ebben is meghallgatom kérésedet, s nem dúlom fel azt a várost, amelyért szóltál. 22Siess, és menekülj oda, mert semmit sem tehetek, amíg be nem érsz oda.« – Ezért nevezték el azt a várost Coárnak.
23Éppen akkor jött fel a nap a földre, amikor Lót bement Coárba. 24Ekkor az Úr kénkövet és tüzet hullatott az Úrtól az égből Szodomára és Gomorrára, 25és elpusztította Isten ezeket a városokat, és az egész környéket, a városok minden lakóját, s a föld minden növényét. 26Lót felesége pedig, aki hátratekintett, sóoszloppá változott.
27Amikor aztán Ábrahám felkelt reggel, és onnan, ahol azelőtt az Úrral állt, 28letekintett Szodomára és Gomorrára és a környék egész földjére, azt látta, hogy olyan füst száll fel a földből, mint az olvasztókemence füstje. 29Így tehát Isten, amikor elpusztította a környék városait, megemlékezett Ábrahámról, és kimentette Lótot azoknak a városoknak a pusztulásából, amelyekben lakott.

Ez az evangéliumi szakasz Szodoma lerombolásának hajnalán játszódik. Isten angyalai sürgetik Lótot, hogy menjen el a városból. Amikor ellenáll, mert a városban akar maradni, az angyalok kézen fogják őt, a feleségét és a lányait, és sértetlenül kivezetik őket. Amint Lót biztonságba kerül, kén- és tűzeső – talán egy vulkánkitörés – sújtja Szodomát, és lerombolja a települést, amely nemcsak a bűnös, hanem a korrupt város szimbóluma is. El kell gondolkodnunk azon a tényen, hogy a városlakók egyik legnagyobb bűne az volt, hogy nem fogadták be az idegeneket, akik Lótnál találtak menedéket. Fukar volt a szívük, olyannyira a saját érdekeik védelmével voltak elfoglalva, hogy nem látták meg a szükséget szenvedő testvért azokban az idegenekben, és rátámadtak Lótra azért, amit tett. Szívük kemény volt, mint a kő, mint azok a kövek, amelyekkel a város falait építették. Meg akarták védeni magukat az ellenségtől. És fösvénységükben azt gondolták, hogy minden idegen ellenség, aki azért jön, hogy megzavarja, fölforgassa nyugalmukat. Az olyan város, olyan társadalom, olyan nép, amely áthatolhatatlan falakat épít, amelynek kapui mindig zárva vannak azok előtt, akik be akarnak menni, kihalásra, pusztulásra van ítélve. A falak, legyenek bár a szív vagy a város falai, mindig bezárt, meddő élethez vezetnek. Egyre jobban terjed a bezárkózás, a magunkba fordulás logikája. Lót és családja is annyira gyökeret vert a városban, hogy nem akartak elmenni. Az Úr az angyalait küldte el, hogy megmentsék őket, „nagy irgalmasságot gyakorolt” velük. Elénk jön, amikor gyengék vagyunk, és irgalmával megszabadít minket a gonosztól: megtanít tágas szívvel élni.

Imádság az Úr anyjával, Máriával