Július 3., szerda

Tamás apostol emlékezete – Jézust urának vallotta és tanúságot tett róla, a hagyomány szerint egészen Indiáig

Jn 20,24–29 – Tamás hite

Az apostolok imádsága

24Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívnak, nem volt velük, amikor eljött Jézus. 25A többi tanítvány elmondta neki: »Láttuk az Urat!« Ő azonban így szólt: »Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalába nem helyezem, én nem hiszem!«
26Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött – bár az ajtó zárva volt –, megállt középen, és így szólt: »Békesség nektek!« 27Azután azt mondta Tamásnak: »Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hívő!« 28Tamás azt felelte: »Én Uram és én Istenem!« 29Jézus erre azt mondta neki: »Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.«

A mai napon a Didimusznak is nevezett Szent Tamást ünnepeljük. János evangéliuma többször is említi őt a Jézus megdicsőüléséhez kötődő misztériumokkal összefüggésben. Képes a nagylelkű nekibuzdulásra: Lázár halálakor például ő biztatja a tanítványokat, hogy tartsanak Jézussal, akár életük árán is. A hagyomány szerint Tamás Perzsiában és India nyugati partjainál hirdette az evangéliumot, és ott is halt mártírhalált: a malabár keresztények őt tartják egyházuk megalapítójának. Az evangéliumi szakaszban húsvét estéjén látjuk, amikor Jézus megjelenik az utolsó vacsora termében összegyűlt tanítványoknak. Tamás azonban nincs közöttük. Ő az egyetlen. Az ő szívét is megsebezte mindaz, ami történt, de eltávolodik a többiektől. Vele együtt van távol sok férfi és nő, köztük mi is, akiknek attól a naptól kezdve az apostolok hirdették az evangéliumot. Tamás nem hisz a többi tanítványnak, amikor elmesélik, mi történt. A következő vasárnap Jézus újból visszatér, és a béke szavával üdvözli őket. A remény kitartó, sok megerősítésre van szüksége. Mindenkinek szüksége van a megerősítésre, mert a gonosz véglegesnek, a szeretet pedig ideiglenesnek, bizonytalannak látszik. Jézus ekkor így szól Tamáshoz: „ne légy hitetlen, hanem hívő!”, és arra biztatja, hogy ujjával érintse meg a tenyerét, tegye a kezét az oldalán lévő sebbe, amelyek hitetlensége tárgyát képezték. Tamás ebben a pillanatban térdre veti magát, és megvallja hitét: „Én Uram, és Istenem!” Nem annyira Tamás érinti meg Jézus sebeit, sokkal inkább Jézus szavai érintik és indítják meg Tamás szívét. Valójában Tamás minden tanítványban jelen van, azokban, akik nehézségekkel küzdenek és kételkednek; jelen van abban, aki szenved, mert nem tud hinni, jelen van abban, akinek fáj, hogy nem képes szeretni, jelen van abban, aki számára nem könnyű remélni. Mindez azonban valamiképpen közelebb visz a hithez. Jézus vasárnapról vasárnapra mindig visszatér hozzánk, és azt mondja: „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek”. Szavai – ha engedjük, hogy megérintsék a szívünket – elegendőek ahhoz, hogy higgyünk. A hit embere nem az, aki meggyőzi önmagát, hanem az, aki ráhagyatkozik az Úrra, és hisz akkor is, amikor nem lát.

Az apostolok imádsága