Ter 32,23–33 – Jákob harcol
Istennel
23Miután igen korán felkelt, fogta két feleségét, két szolgálóját, valamint tizenegy fiát, és átkelt a Jabbok gázlóján. 24Vette őket, átvitte a folyón mindannyiukat, és mindent, ami hozzá tartozott, 25aztán egyedül maradt.
És íme, egy férfi küzdött vele egész virradatig. 26Amikor azt látta, hogy nem tud erőt venni rajta, megérintette csípőjének inát, s a vele való küzdelemben kificamodott Jákob csípőjének ina. 27Aztán arra kérte: »Eressz el, mert elérkezett már a hajnal!« Ő azt felelte: »Nem eresztelek el, amíg meg nem áldasz!« 28Erre a férfi megkérdezte: »Mi a neved?« Ő azt felelte: »Jákob.« 29A férfi ekkor így szólt: »Ne Jákobnak hívjanak ezentúl, hanem Izraelnek! Mert küzdöttél Istennel és az emberekkel, s győzedelmeskedtél!« 30Erre Jákob megkérdezte tőle: »Mondd meg nekem, mi a neved?« Az így felelt: »Miért kérdezed a nevemet?« És azzal megáldotta őt azon a helyen. 31Erre Jákob elnevezte azt a helyet Penuelnek, mondván: »Színről-színre láttam itt Istent, mégis megmenekült a lelkem!« 32A nap éppen akkor kelt fel felette, amikor elhagyta Penuelt. A lábára azonban sántított. – 33Emiatt nem eszik meg Izrael fiai mind a mai napig azt az inat, amely a csípőben van: mert ő megérintette Jákob csípőjének inát.
És íme, egy férfi küzdött vele egész virradatig. 26Amikor azt látta, hogy nem tud erőt venni rajta, megérintette csípőjének inát, s a vele való küzdelemben kificamodott Jákob csípőjének ina. 27Aztán arra kérte: »Eressz el, mert elérkezett már a hajnal!« Ő azt felelte: »Nem eresztelek el, amíg meg nem áldasz!« 28Erre a férfi megkérdezte: »Mi a neved?« Ő azt felelte: »Jákob.« 29A férfi ekkor így szólt: »Ne Jákobnak hívjanak ezentúl, hanem Izraelnek! Mert küzdöttél Istennel és az emberekkel, s győzedelmeskedtél!« 30Erre Jákob megkérdezte tőle: »Mondd meg nekem, mi a neved?« Az így felelt: »Miért kérdezed a nevemet?« És azzal megáldotta őt azon a helyen. 31Erre Jákob elnevezte azt a helyet Penuelnek, mondván: »Színről-színre láttam itt Istent, mégis megmenekült a lelkem!« 32A nap éppen akkor kelt fel felette, amikor elhagyta Penuelt. A lábára azonban sántított. – 33Emiatt nem eszik meg Izrael fiai mind a mai napig azt az inat, amely a csípőben van: mert ő megérintette Jákob csípőjének inát.
Jákob nehéz pillanatot
él meg. Visszatérőben van az ígéret földjére, de fél a testvérével, Ézsauval
való találkozástól, akitől ellenségesen vált el. Helyre akarja állítani a békés
kapcsolatot Ézsauval, mert jól tudja, hogy csak az hoz békét, ha a testvéri
kapcsolaton esett sebet begyógyítja. A magány bizonytalanságában Jákobnak meg
kell vívnia egy rejtélyes alakkal, akiről nem tudjuk meg azonnal, hogy kicsoda.
Úgy tűnik, a hosszú út során Jákob megfeledkezett arról, hogy vele van Isten.
Az Úr azonban nem így van vele. Nemcsak hogy nem feledkezett meg róla, hanem
mellette van és küzdeni kezd vele, hogy újra felismerje az erőt, ami a
közelségéből fakad. Ez a bibliai történet azt sugallja, hogy a hívő ember élete
mindig harc önmagával. Annyira önmagunkba fordultan élünk, hogy megfeledkezünk
az Úr szeretetéről, közelségéről. Az Úr társaságában lenni nem azt jelenti,
hogy szertartások és előírások kényelmes megszokásában élünk, éppen
ellenkezőleg, azt hogy harcot vívunk önmagunk ellen és a világ gonoszsága
ellen, és ennek a harcnak a kezdete az intenzív párbeszéd Istennel. Úgy is
mondhatjuk, hogy az Úrhoz való hűség is küzdelmes, és ebben a küzdelemben benne
van, hogy féltjük Isten szent dolgait, félünk, hogy ne tegyük hiábavalóvá a
szavait. A harc pillanatában bekövetkezett névváltás – Jákobot attól kezdve
Izraelnek hívják – azt jelzi: új hivatást kapott, hogy együtt vívja Istennel a
jó harcot a népek üdvösségéért. Amikor harcot vívunk magunkkal, hogy Istennel
legyünk, akkor egyben harcot vívunk Istennel együtt a gonosz ellen, amely
lerombolja a békét a népek között. Az Istennel való küzdelem – az a színről színre
látás, amiről Jákob beszél – az imádság és a meghallgatás ideje, ami által
részt vehetünk az Úrral együtt a föld minden népének üdvtörténetében.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
