Július 24., szerda

Kiv 16,1–5.9–15 – Lázadás a sivatagban

Imádság a szentekkel

1Majd elindultak Elimből, és az Egyiptom földjéről való kivonulásuktól számítva a második hónap tizenötödik napján eljutott Izrael fiainak egész sokasága a Szín-pusztába, amely Elim és a Sínai között van.
2Zúgolódott ekkor Izrael fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen a pusztában. 3Azt mondták nekik Izrael fiai: »Bárcsak meghaltunk volna az Úr keze által Egyiptom földjén, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ettünk kenyeret! Miért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy éhen veszítsétek ezt az egész sokaságot?«
4Azt mondta erre az Úr Mózesnek: »Íme, én majd kenyeret hullatok nektek az égből! Menjen ki a nép, és szedjen egy-egy napra valót, hogy próbára tegyem, vajon törvényem szerint jár-e el, vagy sem. 5A hatodik napon is készítsék el azt, amit bevisznek, de az kétszerannyi legyen, mint amennyit naponta szedni szoktak.«

9Áronnak pedig azt mondta Mózes: »Mondd Izrael fiai egész közösségének: Járuljatok az Úr elé, mert meghallotta zúgolódástokat!« 10Amikor aztán Áron Izrael fiai egész közösségének elmondta ezt, ők a puszta felé tekintettek, és íme, megjelent az Úr dicsősége a felhőben. 11Így szólt ekkor az Úr Mózeshez: 12»Hallottam Izrael fiainak zúgolódását. Mondd nekik: Estére húst fogtok enni, reggel pedig jóllaktok kenyérrel, hogy megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek!«
13És történt este, hogy fürjek szálltak fel, és ellepték a tábort, reggel pedig harmat szállt a tábor köré.
14Miután elborította a föld színét, apró, mozsárban tört dologhoz hasonló valami lett látható a pusztán, olyan, mint a földre hullott dér. 15Amikor Izrael fiai meglátták, azt mondták egymásnak: »Man-hu?«, ami azt jelenti, hogy: »Mi ez?« Nem tudták ugyanis, hogy micsoda. Mózes pedig azt mondta nekik: »Ez az a kenyér, amelyet az Úr eledelül adott nektek. 

Közvetlenül azután játszódik, hogy a nép kijött Egyiptomból, az Úr véghez vitte nagy művét népe szabadulásáért. A történet kezdetén azt látjuk, hogy nehéz helyzetben vannak, és a problémák láttán Izrael népe „zúgolódik”. Jelentősége van annak, hogy ezt az igét használja a szerző. Az Ószövetségben ez az ige szinte kizárólag akkor jelenik meg, amikor Izrael reakcióját írja le az ígéret földje felé haladva. Az eredeti ige azt jelenti, panaszkodni, elvárni valamit. Izrael viselkedése nem önmagában nézve negatív, hanem azért, mert ítélkezés van benne a megtett úttal szemben: nem úgy tekintik a kivonulást, mint az élet, hanem mint a halál felé vezető utat: „ide hoztatok a pusztába, hogy az egész közösség éhen vesszen”. Izrael elveszíti szeme elől azt a helyet, amely felé tart; a sivatagot nem átmeneti helynek tekinti, hanem úgy éli meg, hogy ide érkezik és itt hal meg. Megszületik a népben a nosztalgia Egyiptom iránt: vissza akarnak fordulni, inkább választanák az egyiptomi szolgaságot, mint a fáradságos utat. Aggódnak az élelem és a víz miatt, fáradtak, és emiatt elfelejtik mindazt, amit Isten tett értük. A sivatagban Izrael nem tud emlékezni, úgy érzi, magára hagyták, még nagyobb szolgaságba került, mint korábban. Csak arra tud emlékezni, hogy szolgaságban volt. A nosztalgia elfeledteti vele, mit tett vele az Úr szeretete. A nosztalgia egészen más, mint az emlékezet, amely a múltra visszatekintve segít úgy élni a jelenben, hogy a jövő felé tekintünk. Amikor Izrael ítélkezik, félreértelmezi Isten szabadító művét, a halál felé vezető útnak tekinti. Hányszor fordul elő, hogy panaszkodunk, nosztalgiát érzünk a múlt iránt, mert kicsiny és feledékeny a hitünk? Hányszor tekintjük semminek Isten irántunk való szeretetét az erőfeszítések, a fáradtság, a csalódások, az aggodalmak, a magány miatt? Isten azonban nem engedi, hogy korlátok közé szorítsák Izrael zúgolódásai, mindig kész közbelépni annak érdekében, hogy ne romboljuk le, ami felépült.

Imádság a szentekkel