Ter 18,20–32;
Zsolt 137; Kol 2,12–14; Lk 11,1–13
Az
evangéliumok gyakran írják Jézusról, hogy magányos helyekre vonul vissza
imádkozni. Valószínűleg mindennapos szokása volt, és fontos pillanatok voltak
ezek számra. Az apostolok sokszor látták így, és ez csodálattal töltötte el
őket. Gondoljunk csak a Tábor-hegyen történt színeváltozásra, ami éppen imádság
közben történt. Lukács írja, hogy egyik nap az imádság után valamelyik
tanítvány odament Jézushoz, és megkérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni,
mint ahogy János is megtanította tanítványait!” Kétségtelen, hogy Jézus imája
megdöbbentette a tanítványokat. Ezért a kérés, „taníts meg minket imádkozni”, nem
arra vonatkozik, hogy a szokásos imát tanítsa meg, hanem azt, ahogyan ő
imádkozott: „taníts meg minket úgy imádkozni, ahogyan te imádkozol”, azzal a
családias bizalommal az Atya iránt, aminek láttán a tanítványok annyira
elámultak. És Jézus nekünk is ezt mondja: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok:
Atyánk!” Tudjuk, milyen ellenérzést keltett ez a vallásos zsidó környezetben,
ahol tilos volt Istent a nevén szólítani. De Jézus egy azelőtt teljesen
elképzelhetetlen lelki forradalmat hajt végre; arra buzdít minket, hogy Istent apának
hívjuk. Ez a szó legyőz minden távolságot köztünk és Isten között: nem elég,
hogy nincs távol tőlünk, ráadásul mindenki apjának tartjuk, és mindannyian
közvetlenül, közvetítők nélkül fordulhatunk hozzá. Jézus segít nekünk, hogy az
imádságban bizalomteli, családias kapcsolatba kerüljünk Istennel. Nem számít,
hol vagyunk, sem az, milyen szavakat mondunk. Az számít, ami a szívünkben van,
az Istennel való barátság számít. Így volt ez Ábrahámmal is. Példaértékű és
nagy hatású az a párbeszéd, amit akkor kezd Istennel, mikor közbenjár nála a
romlásba és káoszba süllyedt Szodoma megmentéséért. A hívőknek, akik az emberek
és Isten barátai, feladatuk a közbenjárás. Az imádság megmentheti a világot. Az
Úr meghallgatja az imát, mert ő az emberek barátja. Ha kitartók vagyunk a
barátságban, az imádságban, azzal megérintjük Isten szívét.
Jézus
a hétköznapi életből vett két példával támasztja alá mondanivalóját. A barát,
aki éjfélkor kopogtat és az apa, aki soha nem ad kígyót a gyermeknek, amikor az
halat kér. És így zárja: „Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni
gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak,
akik kérik tőle”. Kifejezi ezzel, hogy Isten készségesen meghallgatja az
imádságunkat, nem szab határokat. Nem fontosak a szavak, a szív számít, a
bizalom, vagyis az imádságban való kitartás, hűség. Ha az imádságunk
hatástalan, az nem Isten miatt van, hanem azért, mert kevéssé bízunk benne.
Kérjünk, és adatik nekünk, keressünk, és találunk, kopogtassunk Isten szívének
ajtaján, ahogyan Ábrahám tette, és az Úr ránk fordítja tekintetét.
Imádság az Úr
napján
