Bír 9,6–15 – A személyes nagyravágyás és a bálványimádás meggyengítik az istenkapcsolatot
6Izrael pedig nagyon elszegényedett a mádiániták miatt. 7Ekkor az Úrhoz kiáltottak és segítséget kértek a mádiániták ellen. 8Ő egy prófétát küldött hozzájuk, aki ezt mondta nekik: »Ezt üzeni az Úr, Izrael Istene: Én felhoztalak titeket Egyiptomból, kihoztalak titeket a rabszolgaság házából, kiszabadítottalak titeket az egyiptomiaknak s mindazon ellenségeiteknek a kezéből, akik sanyargattak titeket, s kiűztem őket előletek, s nektek adtam földjüket. 10Azt mondtam azonban: Én, az Úr, vagyok a ti Istenetek, ne féljétek az amoriták isteneit, akiknek a földjén laktok, de ti nem akartatok hallgatni szavamra.« 11Aztán elment az Úr angyala, s leült az alatt a tölgyfa alatt, amely Efrában volt és Joáshoz, Ezri nemzetségének atyjához tartozott. Amikor annak a fia, Gedeon éppen gabonát csépelt és tisztított a sajtóban, hogy megmentse a mádiániták elől, 12megjelent neki az Úr angyala, és azt mondta: »Az Úr veled, hős vitéz!« 13Gedeon megkérdezte tőle: »Kérlek, uram, ha velünk van az Úr, miért ért minket mindez? Hol vannak azok a csodái, amelyekről atyáink beszéltek, amikor azt mondták: ‘Az Úr hozott ki minket Egyiptomból?’ Most ugyanis elhagyott minket az Úr, s a mádiániták kezébe adott.« 14Ekkor az Úr rátekintett, és így szólt: »Menj el a te saját erőddel és szabadítsd meg Izraelt a mádiániták kezéből. Vedd tudomásul, hogy én küldtelek.« 15Ő azonban megkérdezte: »Kérlek, Uram, mivel szabadítsam meg Izraelt? Íme, nemzetségem a legcsekélyebb Manasszéban, és én a legkisebb vagyok apám házában.«
Izrael
történetének ez a szakasza nagyon zavaros volt. A személyes nagyravágyás és a
bályányimádás hatalmába kerítette Izrael népét, megfosztotta erejétől. Abimelek, Jerobaál fia, aki anélkül
szerezte meg a királyi címet, hogy erre Isten elhívta volna, jól
példázza, hová süllyedtek. Abimelek Szichembe megy anyja testvéreihez, hogy
meggyőzze őket: vérrokonuk, így megfelelőbb volna uralkodónak. Pedig ami ténylegesen számít, az nem a vérségi
kötelék, sokkal inkább az, mennyire szorosan kötődünk Isten akaratához.
Abimelek megöli saját testvéreit, nem mintha azok elárulták volna Istent, hanem
hogy megszilárdítsa hatalmát. Jótám,
Jerobaál (Gedeon) legkisebb fia éli túl egyedül a mészárlást, és fölszólal
Abimelek ellen. Szavai a
prófétai hangot jelenítik meg, amely elítéli Abimeleket és azokat is, akik
megválasztották; kihirdeti azt is, hogy a büntetés hamarosan lesújt rájuk.
Jótám példázatát is hozza a szöveg a három fáról: az olajfáról, a fügéről és a
szőlőről. Ezek annak a vidéknek a legelterjedtebb növényei. A példázat azt
mondja, nagy bajt jelentene, ha ezek az egyébként a maguk helyén nagyon hasznos
növények uralkodóvá válnának. Nem volna nekik való. A fák között „ide-oda mozogva”
olyanok volnának, mint aki nagyravágyásról és ostobaságról tesz tanúságot.
Amikor pedig– az értelem teljes hiányának jelképeként – a galagonya kapja meg a
királyi méltóságot, akkor derül csak ki, mennyire veszélyes mindez. A galagonya
egyébként sem jó semmire, a meghívás, hogy „menjenek árnyékában megpihenni”,
csak keserű gúny. Ám a tűz, amely a száraz növényt könnyen lángra lobbantja,
tovaterjedve mindent elemészt, és még a Közel-Kelet legfenségesebb fájára, a
Libanon cédrusaira is veszélyt jelent. A szöveg később beszámol az
ellenségeskedésről, amely Abimelek és Szichem urai között támad. Utóbbiak
különféle módokon megpróbálják tőrbe csalni Abimeleket, és ezzel az erőszak
végeláthatatlan hullámát indítják el. Abimelek büntet és öl, még a várost és
lakóit is el akarja pusztítani, helyét pedig sóval bevetni. Ám ő maga harcoshoz
méltatlan véget ér: egy asszony, az ostromlott város védője sebzi halálra. Az
erőszak mindig erőszakot szül. Aki pedig él vele, maga is áldozatául esik neki.
Imádság a
szentekkel
