Préd 1,2; 2,21–23;
Zsolt 94; Kol 3,1–5.9–11; Lk 12,13–21
A mai evangélium
két testvér kérésével kezdődik, akik azt szeretnék, ha Jézus segítene megoldani
nekik egy örökséggel kapcsolatos vitát. Milyen sokszor fordul elő, hogy
valamilyen végrendelet folytán rokonok elkezdenek ferde szemmel nézni egymásra,
készen akár egymás becsapására, kisemmizésére, csak hogy a legértékesebb
hagyatéki tárgyakat megszerezzék! Jézus nem hajlandó erre a szintre süllyedni.
Ő nem a szétválasztás mestere. Az ő működési területe az emberi szív, nem pedig
az örökség. A két testvér igazi baja nem is az elosztásra váró vagyon, hanem
hogy szívük telve van kapzsisággal. Jézus mindenkihez szólva mondja: „Vigyázzatok és óvakodjatok minden kapzsiságtól, mert
nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete”. Az ezt követő
példabeszéd megvilágítja mindezt. Főszereplője egy gazdag földbirtokos, akinek
ügyei remekül alakultak. Olyannyira, hogy új csűröket kell építenie ahhoz, hogy
a bőséges termést legyen hova betakarítani. A baj nyilván nem a gazdagság
megszerzése, hanem a földbirtokos viselkedése. Szerinte az, hogy vagyont halmoz
fel kizárólag saját maga, vagy legföljebb családja számára, azonos a nyugalommal
és a boldogsággal. Számításaiba azonban esztelenség vegyül; a legfontosabbról,
halála órájáról ugyanis megfeledkezik. Élete minden napjáról előre gondoskodik,
kivéve a legutolsót. Márpedig mindnyájan tudjuk, hogy a halálon túlra nem
vihetünk magunkkal semmit, csak a szeretetet és a jót, amit tettünk. Pál
apostol fogalmazza meg ezt a kolosszei levélben: „Ami
ott fönn van, arra legyen gondotok, ne a földiekre” (3,2). Az odafönt
valók nem elvont dolgokat jelentenek, hanem a szeretetet és a jócselekedeteket,
amiket itt, a földön véghez vittünk. Ezek jelentik az igazi gazdagságot, amely
soha el nem enyészik, és amelyet soha el nem vesznek tőlünk. A föld javai
hasznosak lehetnek a mennybe vezető úton is, de csak akkor, ha a szeretet és az
együttérzés parancsa szerint élünk velük.
Imádság az Úr
napján
