Augusztus 28., szerda

Szent Ágoston (†430), Hippó (Algéria) püspöke, egyháztanító emléknapja

1Tessz 2,9–13 – Atyai gondoskodás a közösségről

Imádság a szentekkel

9Emlékeztek ugyanis, testvérek, munkánkra és fáradozásunkra. Éjjel-nappal dolgoztunk, és úgy hirdettük nálatok Isten evangéliumát, hogy ne legyünk közületek senkinek sem a terhére. 10Ti tanúi vagytok ennek, és Isten is, hogy milyen szent, igaz és feddhetetlen módon éltünk értetek, akik hívők lettetek. 11Hasonlóképpen azt is tudjátok, hogy amint az apa inti a gyermekeit, mindegyikteket 12úgy intettünk és vigasztaltunk, s kérve-kértünk, hogy viselkedjetek méltóan ahhoz az Istenhez, aki országába és dicsőségére hív titeket.

A közösség elfogadta az evangéliumot

13Szüntelenül hálát adunk tehát Istennek, hogy ti, akik Isten igéjének hirdetését tőlünk hallottátok, azt nem úgy fogadtátok, mint emberek szavát, hanem mint ami az valójában: mint Isten igéjét, amely munkálkodik is bennetek, akik hisztek. 

A tesszaloniki közösség kezdeteire emlékezve Pál megmutatja, hogy az első idők az építkezésről szóltak, köszönhetően a türelmes pásztori munkának, annak, hogy minden energiájukat és idejüket ennek szentelték. Az apostoli munkának általában késő este kellett kezdődnie, hiszen napközben kétkezi munkát végeztek: Pál keményen dolgozott, hogy „senkinek se legyen terhére”. Pál a kapzsiságnak és a személyes érdekeltségnek még a látszatát is el akarta kerülni (2,3.5), hogy hitelessé tegye igehirdetését. Azért „intettünk, buzdítottunk és kértünk benneteket” olyan hatásosan, hogy „éljetek méltóan ahhoz az Istenhez, aki meghívott titeket dicsőséges országába”. Pál így inthet, buzdíthat és kérheti őket, hogy a tesszalonikiak legyenek méltók ahhoz az Istenhez, aki „meghívott titeket dicsőséges országába”. Pál az atyai szeretet hasonlatával él: „Azt is tudjátok, hogy mint apa a gyermekeit, egyenként intettünk, buzdítottunk és kértünk benneteket, éljetek méltóan… Istenhez”. Az atyaságnak ez a tudata ráébreszti Pált arra, hogy maga is felelős azoknak a hitéért, akiket rábíztak. Ezért inti, buzdítja és kéri őket. Növekedésük az ő vigasztalása. Nem véletlen, hogy az apostol itt említi meg igehirdetése értelmét. Szoros összefüggés van az Isten szavának hirdetése és az atyaság között. Az Egyházban az igehirdetés nem arra szolgál, hogy meghökkentsen vagy elismerést váltson ki. A prédikációnak az az értelme, hogy hallgatójának a szíve küszöbéig vigye el az Isten szavát, hogy azután belépjen oda, és átformálja. Ebben áll az isteni és az emberi szó közötti különbség mély értelme: az igehirdetés nem retorikai gyakorlat, hanem az Isten szavának eljuttatása az ige hallgatóinak – köztük elsőként a prédikátornak – a szívébe. Az Isten szava pedig fáklya lábunk előtt és a szeretet ereje, amely képes átalakítani a világot.

Imádság a szentekkel