A Santa Maria in
Trastevere bazilikában a betegekért imádkoznak
Szám 11,4b–15 –
Isten népe hitetlenségében zúgolódik
»Ki ad nekünk húst enni? 5Emlékszünk a halra, amelyet ingyen ettünk Egyiptomban, eszünkbe jut az uborka, a dinnye, a póréhagyma, a vöröshagyma s a fokhagyma. 6Most száraz a torkunk: nem lát szemünk semmi mást, csak mannát.« 7A manna olyan volt, mint a koriander magva, olyan színű, mint a bdellium; 8a nép körüljárt, felszedte, megőrölte a kézimalmon vagy megtörte a mozsárban, aztán megfőzte a fazékban, s kalácsot készített belőle, olyan ízűt, mint az olajos lepény. 9Amikor éjjel leszállt a táborra a harmat, leszállt vele a manna is.10Hallotta tehát Mózes, hogy siránkozik a nép családról családra, mindenki a sátra ajtajában. Erre igen felgerjedt az Úr haragja, de Mózesnek is tűrhetetlennek tűnt ez a dolog. 11Azt mondta azért az Úrnak: »Miért nyomorítottad meg szolgádat? Miért nem lelek kegyelmet előtted, s miért raktad énrám az egész nép terhét?12Hát én fogantam-e ezt az egész sokaságot, vagy én szültem-e őt, hogy azt mondod nekem: ‘Hordozd őket kebleden, amint a dajka szokta hordozni a csecsemőt, s vidd el őket arra a földre, amely felől megesküdtél atyáiknak?’ 13Honnan vegyek húst, hogy adjak ekkora sokaságnak? Sírnak nekem és mondják: ‘Adj nekünk húst enni!’ 14Én egyedül nem győzöm ezt az egész népet, mert nehéz az nekem. 15Ha azonban te másként ítélsz, akkor kérlek, ölj meg engem, s találjak kegyelmet szemed előtt, hogy ne szenvedjek ennyi nyomorúságot.«
Ez a szakasz
Izrael népének panaszával indul: nincs elég ennivalójuk, amiben pedig még egyiptomi
szolgaságuk idején sem szenvedtek hiányt. Azokban az években olyan változatos
és bőséges élelemben volt részük, hogy a szöveg még fel is sorolja:
„Visszagondolunk a halfélékre, amiket Egyiptomban enni kaptunk, az uborkára és
a dinnyére, a póréhagymára, a hagymára és a fokhagymára” (5). Most viszont csak
mannájuk van. Ám a napi manna jelentősége éppen abban rejlik, hogy megtanítsa
az izraelitákat arra, Istenbe vessék teljes bizalmukat, aki napról napra
megadta nekik eddig is azt, amire szükségük volt. Jézus mondja majd: „Ne
aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a
pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van.” (Mt 6,31–32.)
Az izraeliták nem hajlandók megelégedni azzal, amit Isten ad nekik, és ez
indítja őket a panaszkodásra. Milyen könnyen zúgolódunk mi is, amikor azt
gondoljuk, hogy az Úr megfeledkezett rólunk! A félelem fölnagyítja a kis
gondokat, nosztalgiával tölti el az embert, és arra indítja, hogy hamis
biztonságot keressen. A tanítványok is azt hiszik majd, hogy Jézus nem viseli
eléggé szívén konkrét szükségleteiket, úgyhogy Péter garanciákat szeretne kapni
tőle arra, hogy nem jár rosszul az, aki mindenét elhagyva követte őt. A gonosz
mindig azt duruzsolja a fülünkbe, hogy még nincs meg mindenünk, amire
szükségünk van; hogy magunkra maradtunk, miközben elrejti előlünk Isten
irgalmas jelenlétének látható jeleit. Így erőt vesz rajtunk a telhetetlenség, a
bírvágy kísértése, a fogyasztás, a méricskélés, a mohóság és a vágy az
elismerés után. A múlt nosztalgiává színeződik, képzelt veszteségeink világává,
aminek révén elfelejtjük, hogy valójában rabszolgák voltunk, és ételünk tele
volt keserűséggel. És amikor visszapillantunk, akkor képtelenek vagyunk
felismerni a kapott ajándékokat. Mózes mindazonáltal meghallgatja a nép panaszát.
Érzi alkalmatlanságát, és Isten elé tárja: „Egyedül nem bírom ezt a népet, nagyon nehéz nekem”. Az
Úr tanítványai gyakran érzik az út fáradalmait, a biztonság és a teljes élet
utáni vágyat. Isten nem botránkozik meg ezen, hanem mindent meghallgat, és nem
utasítja el egyetlen kérésünket sem.
Imádság a
betegekért
