Az Úr Tábor-hegyi
színeváltozásának ünnepe; Szent VI. Pál pápa emléknapja, aki 1978-ben halt meg;
a hirosimai atomtámadásra emlékezünk
Dán 7,9–10.13–14;
Zsolt 96; 2Pét 1,16–19; Lk 9,28b–36
Ma Jézus
színeváltozásának ünnepe van. Az evangélium egyik legrejtélyesebb epizódja ez.
Ahhoz, hogy megértsük, a kereszt misztériumával összefüggésben kell
szemlélnünk. Nem véletlen, hogy augusztus 6-án ünnepeljük, éppen negyven nappal
a kereszt felmagasztalásának ünnepe, azaz szeptember 14. előtt. De mit jelent
az, hogy Jézus színében elváltozott? Jézus magával viszi Pétert, Jakabot és
Jánost, három tanítványát, hogy valami személyes élményt osszon meg velük.
Jézus számára a barátság mindig személyes, sohasem formális gesztus; kiválaszt
téged vagy engem, hogy vele legyünk. Ez történik, valahányszor arra hív, hogy
vele legyünk. A színeváltozás a nagy reménység jele, amit csak az Úrral való
személyes kapcsolatban lehet megérteni.
„Jó nekünk itt
lenni” – mondja Péter, és ebben a mondatban benne van minden: egyszerre
megérti, mit jelent egy másfajta élet, mint aki tudja, hogy a mindennapi élet
sokszor nem szép, hanem keserűséggel, meg nem értéssel, aggodalmakkal,
bizonytalansággal terhes, valamint olyan kérdésekkel, amelyekre nem tudjuk a
választ. Hogyan lehetnénk másmilyenek? Alapjában véve nem vagyunk mindig
ugyanolyanok, mint akiket arra ítéltek, hogy mindig önmagukat ismételjék, korlátainkkal,
hibáinkkal, szokásainkkal együtt? Vajon az életet e világban nem a végzet
uralja-e, miáltal úgy tűnik, hogy semmi sem változhat? Dániel próféta olyan
éjszakai látomásról szól, ahol Isten maga jelenik meg a történelemben. Vajon
nem igaz, hogy amikor mindent sötétebbnek látunk, akkor kezdünk el keresni
valamilyen fényt, reményt, jövőt, amibe belekapaszkodhatunk?
Az Úr ma
elváltozik színében, hogy megmutassa nekünk: lehet másképp is élni, mint
ahogyan elképzeltük. Maga mellett akar tudni minket is. Számára a barátság
konkrét kötelék, amely időtálló, amely velünk együtt növekszik, mintegy velünk
együtt emelkedik föl a hegyre. Jézus nem parancsolja nekünk, hogy menjünk vele,
hanem szeretné, ha vele lennénk, ha együtt járnánk. Félrevon minket, és egészen
kinyilatkoztatja magát nekünk. Ha megnyitjuk a szívünket, meglátjuk Jézus
arcát, akit gyakran nem tudunk felismerni hétköznapi életünkben. „Míg
imádkozott, külseje teljesen átváltozott.” Jézus arca ugyanaz, de az imádság
átalakítja, színében elváltoztatja; új fénybe borul, mint egy szeretett és
minket szerető személy arca. Ez a fény belülről sugároz, és annak a barátságnak
az örömében terjed, amely egyesíti Mózest és Illést, Isten barátait.
Imádság az Úr
anyjával, Máriával
