December 21., szombat

Én 2,8–14 – A gerlice hangja

Előesti imádság 

⁸Csitt! A kedvesem íme, itt jön!
Szökken a hegyeken át, szökell halmokon keresztül!

⁹Olyan a kedvesem, mint a gazella,
mint a szarvasborjú,
már itt is áll a házunk mögött,
benéz az ablakon, nézdel a rácson át.

¹⁰Íme, a kedvesem szól nekem:
»Kelj fel szaporán, szerelmem!
Jöjj, galambom, szépségem!

¹¹Mert a tél már elmúlt,
az eső elállt, elvonult,

¹²földünkön előbújnak a virágok,
eljött a szőlőmetszés ideje,
s a gerle szava hallatszik a határban.

¹³A füge már kihajtja első gyümölcsét,
s a virágzó szőlő illatot áraszt.
Kelj fel, kedvesem! Jöjj, te szépségem!

¹⁴Te, galambom a sziklaüregben,
a kőszál rejtekében, hadd lássam arcodat,
hadd halljam hangodat!
Mert a te szavad édes, és oly bájos az orcád!«

A liturgia a karácsony közvetlen közelségében gondolkodtat el az Énekek énekének ezen a szakaszán. Az olvasott jelenetben a szeretett lányt látjuk, aki elképzeli, ahogy kedvese már házuk közelébe ért, és a rácson át nézelődve keresi őt tekintete. Hívja, hogy együtt gyönyörködjenek a tavasz szépségében: „Kelj föl, kedvesem, gyere szépségem!” Arra hív, hogy befogadjuk az Urat, aki eljön, hogy meglátogasson minket. Ezek a képek pontosan mutatják meg Isten vágyát, hogy találkozzon az emberekkel, és megmentse őket. Ezt jelenti a karácsony, aminek megünneplésére készülődünk. Az Úr kezdeményez, szalad Izrael felé. Az ajtó előtt áll, mondhatni, nemsokára megszületik. Már csak néhány nap. A liturgia úgy állítja elénk, mint egy szerelmes ifjút, aki arra kérlel, hogy lépjünk ki önmagunkból, és fogadjuk őt. A Targum így parafrazálja az Énekek énekének ezt a szakaszát: „Amikor Izrael házának fiai Egyiptomban laktak, panaszuk az égig ért… [Az Úr] pedig átugrotta a kitűzött napot, az ősatyák érdeméért, akik a hegyekhez hasonlatosak… Betekintett az ablakokon, és bekukucskált a függönyök résein, és látta a húsvéti áldozat vérét… és megkönyörült rajtunk… S amikor megvirradt, így szólt: Kelj fel, Jeruzsálem népe, választottam… és vonulj ki az egyiptomiak szolgaságából.” Órigenész viszont a feltámadt Jézusra vonatkoztatja a jelenetet, aki ezt mondja az Egyháznak: „Kelj föl… galambom, mert nézd, elmúlt a tél… Feltámadva a halálból megzaboláztam a vihart, és visszahoztam a békét.” Isten szeretete magával ragad: közeleg, érkezik az emberek közé, és azt kéri, fogadjuk be őt, mutassuk meg neki arcunkat, hagyjuk el szolgaságaink szikláinak rejtekhelyeit, és induljunk elébe. Annak az Istennek a kérése ez, aki szerelemmel szeret minket, aki koldusként könyörög szeretetünkért, és alászáll a porig, hogy övéi legyünk. Ez a karácsony misztériuma. Hogyan is ne töltene el ámulattal?

Előesti imádság