Mt 10,17–22 – A tanítványok üldöztetése
Karácsony másnapján az Egyház
liturgiája Szent Istvánnak, az első vértanúnak a mártírhalálára emlékezik. Az Egyház
hagyományosan halálának napját a vértanú égi születésnapjának tekinti: ekkor
vonul be az elsőszülött, a karácsonyi Gyermek mellé. Az Egyház azt akarja, hogy
István halálára úgy tekintsünk, mint a tulajdon Fiát a földre elküldő Isten
szeretetének evangéliumáról szóló tanítás elsőként beérett gyümölcsére. Ezekben
a napokban különféle tanúságtételek által az Egyház megmutatja nekünk, mi a
célja Isten Fia megtestesülésének: azért szállt a földre, hogy általa az
emberek újjászülessenek a szeretet egében. A mai evangélium Jézusnak a tizenkettőhöz
intézett kijelentését állítja elénk: „Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat
a farkasok közé.” István az első a vértanúk sorában, az első bárány, akit Mesteréhez
hasonlóan föláldoztak. István Pállal együtt Gamáliel iskolájának volt a
tanítványa, majd az apostolok tanításához csatlakozott, és később a
szeretetszolgálatért felelős hét diakónus közé választották. „Kegyelemmel és
erővel eltelve nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében” – olvassuk az
Apostolok cselekedeteiben. Nem hallgathatott az evangéliumról, amit hallott, és
ami megváltoztatta egész létét. Nem adta föl akkor sem, amikor új élete miatt
lecsapott rá az ellenállás és az erőszak. A fenyegetések sem félemlítették meg.
A hit erejével tanúskodott tovább az evangéliumról, egészen vére ontásáig.
Mesterének példája nyomán megkövezése közben arra kérte Istent, vegye magához
lelkét, és bocsásson meg üldözőinek. István, a kereszténység történetének első
vértanúja vezeti azok seregét, akik bárhol és bármely korban életük feláldozása
árán is tanúskodtak, tanúskodnak az evangéliumról. Ők mindannyian, akik látták,
„hogy megnyílt az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján”, ma a mennyben
vannak, és „színről színre látják” Istent. Ránk pedig drága példájukat hagyják,
hogy hogyan hallgassuk meg az evangéliumot, és hogyan kövessük Jézust.
Karácsonyi imádság
