Boldog Charles de Foucauld emléknapja: „mindenki testvére” volt, 1916-ban
az algériai sivatagban ölték meg, ahol imában és testvéri közösségben élt a
tuareg néppel
Iz 2,1–5; Róm 13,11–14a; Mt 24,37–44
Advent első vasárnapjával
kezdetét veszi az új liturgikus év. Az Egyház arra kér, hogy ezt az időt úgy
éljük meg, mint egy lelki zarándoklatot „az Úr házának hegye” felé, amelyről
Izajás beszél. Nem céltalan bolyongás ez az események sodrásában, hiszen a cél
egyértelműen megfogalmazódik: a mennyei Jeruzsálem. Lépteinket pedig Isten szava
vezeti majd napról napra, vasárnapról vasárnapra. Az advent különleges
kegyelemmel ragyogja be ezeket a napokat: jobban megérthetjük Jézust, „aki
eljön”, aki otthagyja az eget, hogy velünk lakozzék a földön.
Nem is annyira mi megyünk
felé: ő siet hozzánk. Általában annyira csak önmagunkra figyelünk, hogy észre
sem vesszük jövetelét. Ezért figyelmeztet az evangélium, hogy legyünk éberek:
„Legyetek hát készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amelyikben nem
is gondoljátok!” Pál apostol is hangsúlyozza: „Itt az óra, hogy fölébredjünk az
álomból.” Majd kifejti: „Éljünk tisztességesen, mint nappal, ne evés-ivásban és
részegeskedésben, ne kicsapongásban és tobzódásban, ne civakodásban és
versengésben” (13,13). Az apostol nem mozdulatlan, hanem tevékeny őrködésre
hív, hogy így ez az előttünk álló idő gyümölcsöző lehessen számunkra. Íme, az
adventi idő, amely alkalmat kínál, hogy újra elkezdjük hallgatni Isten szavát,
és így tekintetünket Jézusra emeljük, aki eljön az emberek közé. Ez a második
gondolat, amit Isten szava sugall: megértetni velünk annak sürgető fontosságát,
hogy azonnal meghozzuk a döntést, és a cél felé irányítsuk tekintetünket, Jézus
a végidők jellegzetes nyelvezetét használja. S valóban, ezek a napok közülünk senki
számára nem térnek vissza. Ha nem ragadjuk meg ma buzdító szavait, most veszni
hagyjuk őket. Jézus odáig megy, hogy a váratlanul érkező tolvajhoz hasonlítja
magát: „Ha a ház ura tudná, hogy melyik órában jön a tolvaj, bizonyára
virrasztana, és nem engedné, hogy házába betörjön.” Egyedülálló mivoltukban ezek
a szavak arra hívnak, hogy legyünk éberek, ne pedig szétszórtak, beletörődők és
lusták. Az éberség azt jelenti: imádkozni, odafigyelni a szegényekre,
észrevenni Isten jelenlétének nyomait a világban. Mindez kitisztítja a szív és
az elme látását: nyitott szemünkkel észrevesszük majd érkezésének jeleit. Az
advent valóban alkalmas idő arra, hogy „fölébredjünk az álomból”, fölkeljünk
énközpontú szokásaink kényelmes ágyából, és Urunkat, Jézus Krisztust öltsük
magunkra, az ő érzéseit, és elébe siessünk, amikor eljön, hogy velünk maradjon,
és egy olyan jövőbe vezessen minket, amiben a szeretet és a béke uralkodik.
Tudatában annak, hogy ez az álom mindenki előtt nyitva áll, ahogy a próféta
írja: „Felé tart számos nép, és így szól: »Rajta, menjünk fel az Úr hegyére!«”
(Iz 2,3).
Imádság az Úr napján
