A kármelita
Lisieux-i Szent Teréz (†1897) emléknapja, akit az Egyház küldetésébe vetett
erős hit éltetett
Jób 19,1–27 – A
hit diadala
Jób,
barátaival ellentétben, akik nem képesek a szívébe látni, nagyon is érti a vele
szemben elhangzó szavak valódi jelentését: „Csakugyan arra törekedtek, hogy
fölém kerüljetek, és gyalázatomat szememre vessétek?” Barátai nem tudnak vagy
talán nem is akarnak igazán együttérezni vele, megérteni mély igazságát, és
felelősséget vállalni érte. Kívül maradnak, hogy a tantételeiket
ismételgethessék. Jób már nem akarja elviselni barátai folytonos leckéztetését,
nem érdekli a mondandójuk. Az Úr az egyetlen, akivel beszélni szeretne, akit
megállás nélkül szólít, ám akitől nem kap semmiféle választ. Odáig jut, hogy
ellenségként írja le az Urat, aki nem hallgatja meg az elnyomott kiáltását, sőt
elállja az útját, megfosztja jó hírétől, elveszi reményét, felszítja haragját
ellene, megvonja tőle barátságát. Ám még ez sem elég. Még a testvérei, a
barátai, az ismerősei is eltávolodtak tőle, eltűntek, elborzadtak helyzetét
látva. A Jób ajkairól fakadó kétségbeesett kiáltás segít megérteni megannyi
szegény ember helyzetét, az elhagyottakét, a megalázottakét, akik
fenyegetettségben élnek, akik a többség számára mintha nem is léteznének. Jób nem
hagy fel a könyörgéssel: „Könyörüljetek meg rajtam, barátaim, mert utolért az
Istennek keze.” Jób mindazonáltal meg van győződve arról, Isten mégsem hagyta
el teljesen. Ő nem olyan, mint az emberek. Ezért hangzik Jób ajkairól a
fájdalommal és hittel teli ima: „…Tudom jól, él ügyem szószólója, ő lép majd
föl utoljára a földön… Látni
fogom, s ő a pártomon lesz, kit szemem lát, az nem lesz majd idegen.”
