Szent XXIII. János pápának (†1963) és a II. vatikáni zsinat (1962–1965) kezdetének az emléknapja
Iz 25,6–10; Zsolt
22 (21); Fil 4,12–14.19–20; Mt 22,1–14
„A
Seregek Ura minden nemzetnek bőséges lakomát rendez e hegyen… Örökre
megsemmisíti a halált. Istenünk, az Úr letörli a könnyet minden arcról, lemossa
népéről a gyalázatot, lemossa az egész földön.” A nagy próféta, Izajás álmát
halljuk ezen a vasárnapon. A próféta szavai túlmutatnak korán, és olyan álmot
ragadnak meg, amit mélyen az ember szívébe írtak, minden vallásban, minden
helyen, minden időben. Sokaknak van szükségük a kiengesztelődött életre; sokan
vágynak új jövőre; mindenkinek szüksége van rá, hogy kilépjen valamilyen
méltatlan helyzetből.
A
próféta azt mondja: a lakoma kész, az Úr maga készítette elő. Igen, az élet, a
béke, a testvériség már készen állnak. Maga az Úr ajándékoz meg velük, erre
emlékeztet az evangélium. Az igazi kérdés, hogy elutasítjuk-e a meghívást, vagy
elindulunk a hegy felé, hogy részesei legyünk az élet és a béke lakomájának.
Amikor csak saját ügyeinkért aggódunk, nem veszünk tudomást a nekünk szóló
meghívásról, és lebecsüljük a felkínált ajándékokat. Ebben az értelemben
egészen világos a lakoma példázata. Főszereplője a király, aki, miután
elkészítette fia menyegzői lakomáját, elküldi szolgáit a meghívottakért. De azok,
miután a meghallgatták a szolgákat, visszautasítják a meghívást. Mindenkinek
megvan rá az oka, a saját, teljesen érthető egyéb tennivalója: van, akinek a
maga háza táján, s van, akinek másutt van elfoglaltsága. Abban azonban
valamennyien egyek, hogy nemet mondanak.
A
király nem adja föl, kitart elhatározásában, és újra elküldi szolgáit a
meghívással. Ezúttal a meghívottak nemcsak hogy nem fogadják el és nem
teljesítik a király meghívását, hanem egyenesen bántalmazni kezdik a szolgákat,
sőt, meg is ölik őket. Ez történik, valahányszor életünk peremére szorítjuk az
evangéliumot, vagy egyenesen száműzzük belőle. A király mindazonáltal nem adja
föl határtalan vágyát, hogy összegyűjtse az embereket. Más szolgákat küld szét,
azzal a paranccsal, hogy mindenkit szólítsanak meg, akikkel csak az utcákon, tereken
találkoznak, bármifajta megkülönböztetés nélkül. Ezúttal a meghívást
elfogadják, és a terem megtelik vendégekkel, „jókkal és rosszakkal”. Szinte úgy
tűnik, hogy Istent nem is érdekli, milyenek vagyunk; egyedül azt akarja, hogy
legyünk ott. Abban a teremben nem a tiszták és a szentek gyűltek össze.
Mindenki ott van. Sőt, ha az evangélium más lapjait olvassuk, azt is
mondhatnánk, hogy inkább szegények és bűnösök sokaságáról lehetett szó. Jézus
is megerősíti, hogy mindenki meghívást kap, s aki eljön, azt szeretettel
fogadják. Nem számít, vannak-e érdemei, sem az, hogy tiszta-e a lelkiismerete,
vagy sem. Ebben a teremben nem lehet megkülönböztetni a szenteket és a
bűnösöket, a tisztákat és a tisztátalanokat.
Csak
az számít, hogy mindenki „menyegzőre legyen öltözve”. Keleten a vendéget, bárki
volt is az, mindig a legnagyobb tisztelettel fogadták: megmosdatták és szép
ruhába öltöztették, mielőtt bevezették a lakoma termébe. Aki kivonta magát ez
alól a szokás alól, magatartásával azt fejezte ki, hogy nem fogadja el a
vendégszeretetet, mert jogának, és nem megtiszteltetésnek érzi, hogy
beléphessen, mintha ő lenne az úr. A menyegzői öltözet tehát Isten szeretete,
amit kiáraszt valamennyiünkre, s betakarja vele minden bűnünket és
gyöngeségünket.
Imádság az Úr
napján
