Ef 6,10–20 – A
hitbeli élet mint harc és imádság
Pál
a levél végén ismét minden hívő előtt kijelenti, hogy a keresztény élet harccal
teli élet. Ez a harc nehéz és kemény, mert az ellenséges hatalmak fenyegetők és
alattomosak: a gonosznak sok arca lehet, számos alakban, eseményben, történelmi
helyzetben megmutatkozhat. Pál „ennek a sötét világnak kormányzóiról” és az
„égi magasságoknak gonosz szellemeiről” beszél, akik alattomosan, de annál
erősebben uralkodnak az emberek fölött. Éppen ezért van szükség „Isten
fegyverzetére”, vagyis arra, hogy úgy harcoljunk, ahogyan ő, olyan eszközökkel,
melyek tőle származnak. Az apostol arra buzdít, hogy övezzük fel magunkat az
igazsággal – vagyis ismerjük alaposan az evangéliumot –, és öltsük magunkra „a
megigazulás páncélját”, vagyis fogadjuk el Istentől a megigazulást. A leírás a
harci sarukkal folytatódik, amiket felöltve készen állunk az indulásra: arra,
hogy mindenkinek hirdessük a béke evangéliumát, amit Jézus a keresztfán
megszerzett. A pajzs, mely a katona egész testét védi, az Úrba vetett hit,
ahogyan írva van: „Az Úr az én erőm és védőpajzsom, szívem benne bízott” (Zsolt
28,7). A sisak az üdvösség bizonyosságára utal. Végezetül a keresztény megkapja
Istentől a Lélek kardját, vagyis Isten szavát. Ez a kard az ítélet erejével bír,
mindenhová behatol, teremtő ereje van, de rombolni is képes. A hívő ember igazi
fegyvere. Gondoljunk „az igazságról szóló tanításra, üdvösségünk
evangéliumára”, ami hathatós segítséget nyújt nekünk a harcban, az ellenség
legyőzésében, de ott van akkor is, amikor Isten országát kell fölépíteni az
emberek között a szeretet erejével. A gonosz elleni harc másik fontos eszköze
az imádság, mindenekelőtt a kitartó imádság. Ez a megállapítás az egész
Szentíráson végighúzódik, Ábrahámtól kezdve – aki közbenjár Szodoma
megmeneküléséért –az ellenség fölötti győzelmet kérő imákig. Számunkra és
minden keresztény közösség számára halaszthatatlan elismerni az imádság
megmentő, történelmi erejét, és visszahelyezni jogaiba. A bizalommal végzett
imádság mindig hatékony; erre Jézus is számos alkalommal emlékeztetett. Pál így
fogalmaz: „könyörögve és imákat mondva”, hogy ezzel is hangsúlyozza az
állhatatosság fontosságát. A „szentekért” mondott ima megóvja és megtartja a
közösséget, éberré teszi őket, és erőt ad nekik az evangélium folytonos
továbbadásához. Pál arra kéri az efezusiakat, hogy érte is imádkozzanak: „hogy
megkapjam a beszéd ajándékát, hogy amikor megszólalok, bátran hirdessem az
evangélium titkát”, vagyis Isten irántunk való szeretetének nagyságát. A levél
áldással zárul: „Békesség és hitből jövő szeretet az Atyaistentől és Jézus
Krisztustól, a mi Urunktól!” A végső üdvözlet hosszú és ünnepélyes: a
békésséget összekapcsolja a szeretettel; egyik sem létezhet a másik nélkül. A
keresztények ma is ebből a kettőből meríthetnek erőt.
Imádság az Egyházért
