Ábrahám
pátriárkára emlékezünk: hittel telve indult az Isten által neki ígért,
ismeretlen föld felé, ezért a hitért nevezzük őt a hívők – zsidók, keresztények
és muzulmánok – atyjának
Ter
12,1–9 – Ábrahám elhívása
Az
Úr a népek zűrzavara és szétszórattatása közepette sem hagyja magára az embert
soha. Míg a népek határokkal körülvett, saját nyelvvel bíró országokat
alapítottak maguknak, Isten éppen arra hívja Ábrahámot, hogy hagyja el saját
földjét, hazáját és házát. Az üdvtörténet, Ábrahám Istennel való története
kivonulással, gyökeres változással kezdődik. A szentíró Isten parancsára teszi
a hangsúlyt: „Menj ki földedről… arra a földre, amelyet mutatok majd neked!”
Csak akkor nyerhetünk áldást, azaz Isten oltalmát, és akkor lehetünk mi is
áldássá mások számára, ha hallgatunk az Úr hívására – ezt jelenti Isten parancsa.
Ábrahám hivatásának lényege, hogy mindenekelőtt Isten hívásának
engedelmeskedik. Először is le kell mondania arról, hogy csak magára figyeljen,
a lehetőségeit keresve csak a saját életére gondoljon. És magába kell fogadnia
Isten egyetemes látomását, amit küldetésként kap. Ábrahám Isten szavának
engedelmeskedve valóban elhagyta földjét, és minden nép számára az egység és az
élet forrásává vált, ahogyan Isten mondta neki. Zsidók, keresztények és
muszlimok „a hívők atyjának” nevezik, mindazok atyjának, akik úgy döntenek,
Istent hallgatják, és azokon az utakon járnak, amiket maga az Úr mutatott
nekik. Egy nép útja ez, melynek tagjai lehetünk, melynek találkozásait
megélhetjük, útjait bejárhatjuk, egészen az Ígéret földjéig. Isten társasága az
életünkben ugyanis áldás, élet és bőség. Ábrahámnak szüksége van rá, hogy ne
felejtse el: Isten mindig vele van. Az erre való emlékezés a hívők életének
lényege, és megszabadítja Ábrahámot a bálványok rabszolgaságából. Egyetlen
oltár van, amely mellett le szabad verni a sátrat. Ábrahám úgy dönt, hogy az Úr
mellett él, nem akar máshol lenni, mint ahol az Úr jelen van. Tudja, hogy az Úr
elkíséri élete útján, sőt, előtte jár, hogy jelezze az utat. Ábrahám fölszedi majd
sátrát, aztán felveri újra ott, ahová az Úr vezeti. A hívő példája ő: hajléka
nem az önmagával való lakás, hanem az Úrral való együttlét, aki elkíséri a
világ útjain.
