Jób 38,1–39,30 – A teremtő bölcsesség összezavarja Jóbot
Isten
végül megszólal, amiért Jób a könyv eleje óta imádkozott. Ám válasza különösnek
tűnik. Mintha az Urat nem érdekelné, hogy pontos választ adjon Jób kéréseire és
kérdéseire. Isten kihívja a férfit, aki kérdőre meri vonni cselekvését. Ebben a
két fejezetben Isten faggatja Jóbot, amit az első felszólításban foglalhatnánk
össze: „Világra szóló tervemet ki homályosítja el oly szavakkal, amelyekből
hiányzik a tudás? Nosza, övezd föl, mint a hős, a derekadat! Kérdezni
szeretnélek, világosíts fel!” Isten a teremtés dolgairól faggatja Jóbot: előbb
a természetről, majd az állatokról. Hogyan gondolhatja Jób, hogy Isten az
emberi történelmen kívül van, ha ő minden létező eredete és a teremtés művének
fenntartója? Manapság a tudomány igyekszik mindent megmagyarázni, és minden
eseménynek megtalálja az eredetét. Így már nem tudunk ámulattal tekinteni a
teremtésre. Miért kellene Isten szeretetteljes jelenlétét látnunk abban, ami
mindennap körülvesz minket? Az ókori kultúrákban, mint például a görögöknél, a
rómaiaknál vagy más népeknél, sok olyan jelenség eredetét nem ismerték, amiket manapság
már képesek vagyunk megmagyarázni. Ezért a dolgok eredetét könnyebben
tulajdonították istenségeknek, vagy egyenesen istenítették őket. A Biblia
újdonsága éppen ebben van: a teremtés egyik művében sem tisztel istenséget.
Ebben mélyen világi. Csakhogy Isten jelenléte mindenek fölé emelkedik, ő tartja
életben a teremtett világ csodálatos rendjét, amihez ámulattal kell
közelednünk, azért is, mert sohasem fogunk egészen uralkodni rajta. Hagyjuk,
hogy Isten minket is faggasson, nehogy bölcsességünk balgasággá váljék!
A Szent Kereszt
imádsága
