A kánai Szent
Simon apostol, a zelóta, valamint Szent Júdás Tádé apostol ünnepe
Lk 6,12–16 – A tizenkettő
kiválasztása
Az
Egyház ma Simon és Júdás apostolokra emlékezik. Simont zelótának is nevezték.
Feltehetőleg azért, mert tagja volt annak a buzgó Róma-ellenes csoportnak,
amelyik az erőszaktól sem riadt vissza. A hagyomány szerint Szamariában és Mezopotámiában
hirdette az evangéliumot, és Perzsiában halt meg. Júdás, más néven Tádé (ami
nagylelkűt jelent) az az apostol, aki az utolsó vacsorán kérte Jézust, hogy
csak a tanítványoknak nyilatkoztassa ki magát, a világnak ne. Neve utolsó
helyen szerepel az apostolok névsorában. A hagyomány szerint ő a szerzője annak
a névtelen levélnek, amit a zsidó vallásból áttérteknek címeztek. Életéről
szinte semmit sem tudunk. Ettől azonban nem kevésbé fontos, mint a többiek. Az Egyházban
nem a közismertség számít, hanem az Úrral és a testvérekkel való közösség.
Sajnos a közösségen belül is gyakran előfordul, ami az apostolokkal is
megesett, hogy arról vitatkoznak, ki közöttük a legelső. Az Egyházban egyetlen
dolog élvez valódi elsőbbséget, erre kell rátalálnunk: a szeretet és az ebből
következő nagylelkű és ingyenes szolgálat. Jézus néven szólította őket is,
mintha azt akarná hangsúlyozni, hogy az ő szeretete ruházza föl méltósággal az
apostolokat. Jézus irántunk való szeretetében gyökerezik az a testvéri
szeretet, aminek uralkodnia kell a tanítványok között, az a testvéri szeretet,
ami miatt mások fölismerik, hogy Jézus tanítványai és a szeretet evangéliumának
tanúi vagyunk. A név a bibliai gondolkodásban nemcsak hasznos eszköz arra, hogy
meg lehessen bennünket szólítani, sokkal több annál: árulkodik az illető
történetéről, szívéről, életéről. Ha az Úr elhív valakit, annak megváltozik a
neve is, vagyis az új hivatással együtt átalakul a szíve. Így például Simonból
Péter lesz, vagyis „kőszikla, alap”. Amikor nevet kapunk, az mindenekelőtt
jelképezi, hogy Isten szeret, és nevünkön szólít bennünket. Azt is jelzi, hogy
új feladatot kapunk tőle. Ha valakit név szerint ismernek, az egyike a
legdrágább kincseknek az életben. Egészen egyszerűen így van az emberi életben
is. Az Úr még többre tartja ezt: ha név szerint ismerjük és néven szólítjuk
egymást, az olyan szeretet jele, mely magán viseli Isten pecsétjét. Ebben a
távlatban még világosabban kirajzolódik annak a családiasságnak a mértéke, aminek
a tanítványok életét kellene jellemeznie, s aminek mindenkire ki kellene
terjednie, kezdve a szegényekkel. Meglehetősen felkavaró dolog az életben,
amikor megtanuljuk nevükön szólítani a szegényeket is. Nem könnyű ezt
megvalósítani. Pedig van egyfajta kötelék a tanítványok és a szegények neve
között: az ajándék, hogy Isten szeretett gyermekei lehetünk mindannyian, név
szerint.
Imádság az
apostolokkal
