Ef 4,7–16 – Krisztus
testének építése
Az
Egyház egységének hangsúlyozása után az apostol az egyes hívőkre irányítja a
figyelmét. Megmutatja, hogy az egység nem jelent beolvadást és egyformaságot.
Mindegyikünk – írja Pál – személyre szóló ajándékot kap, amivel a közösséget
szolgálhatja. Minden tanítványnak felelőssége van a másikért és az egész
közösségéért. Ezt jelenti a nem „klerikális”, hanem népi Egyház, vagyis
mindenki kapott ajándékainak megfelelően felelősséggel tartozik mindenért.
Senki nem vonhatja ki magát az alól, hogy az Egyház egész testéért felelősséget
vállaljon. Az apostol a zsoltár mondatát idézi: „s osztott az embereknek
ajándékokat” (Zsolt 68), fölsorolja az ajándékokat, amiket az Úr ad a híveknek:
ott vannak az apostolok mint az Egyház alapjai; a próféták mint a Lélektől
áthatott emberek, akik élővé teszik Isten szavát; az evangélisták, akik
hirdetik az evangéliumot; a lelkipásztorok és tanítók, akik a közösség
felelősei. Mindezeket pedig azért adta az Úr, „hogy szolgálatuk betöltésére neveljék
a szenteket, és fölépítsék Krisztus testét”. A karizmáknak tehát az a szerepük,
hogy tökéletesebbé tegyék a keresztényeket, vagyis alkalmassá Krisztus
testének, „Isten hajlékának” a felépítésére, a Lélek közreműködésével. Ebben a
szolgálatban mindenki „tökéletes emberré” válhat. A tökéletesség mindazonáltal
nem azonos az önmegvalósítással, hanem azt jelenti, hogy igyekszünk eljutni
Krisztus mértékéhez. „Nem vagyunk már gyermekek” – mondja az apostol, azaz nem
vagyunk éretlenek vagy eltévelyedettek, mintha egy hullámok között vergődő
hajón lennénk, nem csapnak már be hamis tanítók. A hitbéli érettség abban
rejlik, hogy „igazságban élünk, és szeretetben”, vagyis az evangélium tanítása
szerint, együtt a tanítványok közösségével. Nem elég ismerni a tanítást,
szeretni kell, vagyis életünket adni másokért. A szeretet fölragyogtatja az
igazságot, és általa növekszik az Egyház.
Előesti imádság
