Gal 2,1–2.7–14 –
A jeruzsálemi zsinat
Pál
tizennégy évi szolgálat után tér vissza Jeruzsálembe, Barnabás es Titusz
társaságában, hogy a közösség oszlopaival megbeszélje missziós tevékenységét. Pontosan
tudta, hogy semmit nem ér apostoli elkötelezettsége, ha nincs közösségben a
többiekkel, akkor „fáradozása hiábavaló”. Nem volt kétsége az evangélium felől,
sőt. Tudatában volt viszont vannak, hogy az Egyházat csakis a többiekkel való
közösségben lehet fölépíteni. Jeruzsálemben szabadon vitatkozott a többi apostollal
a Törvény érvényéről, vagyis Izrael hitéről. Az apostolok jóváhagyták Pál
lelkipásztori tevékenységét, és – amit különösen hangsúlyozni kell –, csupán
egyetlen utasítást adtak neki: „Csak legyen gondunk a szegényekre”. A szeretet,
a keresztény hit, ezért az üdvösség központja a legnyilvánvalóbb megvalósulását
a szegények melletti döntésben éri el. Pál emlékezteti a galatákat, hogy
ellentmondott Péternek, amikor az Antiochiába ment, és nem úgy viselkedett a
zsidókeresztényekkel, mint azokkal, akik a pogány világból érkeztek. Pál
figyelmeztet, hogy ez a viselkedés magának a hitnek a lényegét csorbítja. Krisztus
ugyanis „a kettőt eggyé forrasztotta, és a közéjük emelt válaszfalat
ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte saját testében” (Ef 2,14).
Krisztus követésében alapjaiban valósul meg az emberek, a népek és a kultúrák
közti kiengesztelődés. Pál éppen ezért igyekszik világossá tenni Péter előtt,
hogy kétértelmű viselkedése milyen romboló következményekkel járhat: „Ha te
zsidó létedre pogány módon és nem zsidó szokás szerint élsz, hogyan
kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokásokat kövessenek?” Nem
terhelhetik meg fölöslegesen ezzel a pogányságból keresztény hitre térőket, nem
beszélve arról, hogy így akár eltéríthetnek másokat attól, hogy belépjenek a
keresztény közösségbe. Krisztus maga a béke, és ezért építi a békét az emberek
között.
A Szent Kereszt
imádsága
