Ef 4,1–6 – Krisztus
testének egysége és növekedése
Az
Efezusiakhoz írt levél 4. fejezetével kezdődik a második, buzdító rész. Pál
szenvedélyes szavakkal fordul az efezusiakhoz, összeveti Isten művét és az ő
válaszukat: „Kérlek benneteket én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy éljetek
méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok.” Tudja, hogy nem lehet egymástól
elválasztani a meghívást és a belőle következő viselkedést. Az igehirdetés
hitelességét életünk tanúsítja. Ez pedig rá, az apostolra ugyanúgy vonatkozik,
mint minden hívő emberre. Pál arra kéri a keresztényeket, hogy szenteljék
életüket a közösség építésének, valamint annak, hogy a közösség növekedjen a
szeretetben és az egységben. Sokszor megismétli az „egy” számnevet, kiemelve
ezzel a közösség egységének fontosságát. Arra buzdítja a keresztényeket, hogy
„tartsák fenn a lelki egységet” „teljes alázatban, szelídségben és türelemben”.
Miért van elsődleges értéke az ilyen viselkedésnek? Mert az apostol úgy
gondolja, hogy ezen keresztül lehet megőrizni az egységet. Az alázat arra
vezeti a hívő embert, hogy Isten elé álljon, mert mindent tőle vár. A szelídség
arra vezeti, hogy ne erőszakkal válaszoljon a támadásokra, és türelmes legyen,
mert ez a mindenkivel türelmes Istenhez teszi hasonlóvá. Jézus a példa, rá kell
tekintenünk: ő „szelíd és alázatos szívű” (Mt 11,29), azért jött, hogy
„szolgáljon, és életét adja” (Mk 10,45), „engedelmeskedett mindhalálig” (Fil
2,8). Az apostol azt kéri, hogy őrizzék meg az egységet, tartsák szem előtt,
hogy az egység minden csorbulása Krisztus testét sebzi meg, és ezzel elárulja a
meghívást, hogy egy test legyünk, egy legyen a hitünk, egy a keresztség, és ne
ismerjünk, csak egyetlen Istent, aki mindenki Atyja. Az egység abból fakad,
hogy a hívek a szívükbe fogadják az egyetlen Lelket. Ennek az egységnek akkor
leszünk a részesei, ha az egyetlen Atya és az egyetlen anya, az Egyház gyermekeivé
válunk.
A Szent Kereszt
imádsága
