Gal 1,13-24 – Isten
hívása
Pál
rávilágít, hogy az általa hirdetett evangélium „nem embertől való”, közvetlenül
magától Krisztustól kapta, ahogyan más apostolokkal is történt. Elmondja,
hogyan történt meg számára a kinyilatkoztatás. Fölidézi, hogy „mint zsidó,
milyen magatartást tanúsított”, amikor buzgó követője volt atyái
hagyományainak. Tisztázza, hogy a hagyományoktól való elszakadás nem jelenti
azt, hogy megtagadja hovatartozását, sőt, tisztelettel beszél népéről és atyái
hagyományairól. Ugyanakkor hangsúlyozza azt a különleges dolgot, amit
ingyenesen kapott: Istennek „úgy tetszett”, hogy kinyilatkoztassa a Fiát neki,
aki az Egyház üldözője volt. A damaszkuszi úton üldözőből apostollá változott.
Pál tudja, hogy ami történik, és különösen ami vele történt, mind Istentől
ered. Isten a születésétől fogva kiválasztotta az evangélium szolgálatára. Ennek
tudata arra ösztönzi az apostolt, hogy ne az emberek, hanem Isten tetszésére
éljen és reméljen. Az az Istennek tetsző, ha engedelmeskedünk a hívásának,
vagyis elkezdjük élni azt az új életet, amit mutatott nekünk. Pál először
Arábiába ment (Damaszkusztól délkeletre), aztán Jeruzsálembe, hogy megismerje
azt az embert, aki a kőszikláról (kéfa) kapta a Péter nevet. Innen észak felé
indult, és Szíriában prédikált, ahol a fővárosban, Antiochiában volt az első
nagy keresztény közösség, ami etnikai alapon szerveződött. Továbbment azután
észak felé, Kilikiába, ahol a keresztények közössége csak hallomásból ismerte
őt. Meglepve tapasztalták, hogy a tegnapi üldöző azt a hitet hirdeti, amit korábban
el akart pusztítani. Az Istennek való engedelmesség, ami megváltoztatta Pál
életét, nem más minden tanítvány számára, mint Isten tetszését keresni, nem az
emberekét vagy a magunkét.
