Ef 1,1–10 – Kiválasztott minket, a világ teremtése előtt
Ma az Efezusiakhoz írt levél elejét olvassuk. Pál „Jézus Krisztus apostolaként” mutatkozik be, vagyis olyan emberként, aki a Feltámadott követeként az evangélium szolgálatában áll. Különböző leveleiben – így ebben is – az apostol ismételten megjegyzi, hogy karizmáját nem érdemei vagy valamely különleges tulajdonsága miatt nyerte el. Ő „az összes szent közül a legkisebb”. Mintha azt mondaná, hogy éppen ez a biztosíték az üzenet hitelességére, mert Isten éppen az apostol „semmiségén” keresztül mutatja meg erejét. Az efezusi keresztényeket „szenteknek, Krisztus Jézusban hívőknek” nevezi, ahogyan a kolosszeieket is (Kol 1,2). A „szent” kifejezés nem az efezusi keresztények erkölcsi nagyságára utal, sokkal inkább arra, hogy ténylegesen el vannak választva a világtól, mert az Úrhoz tartoznak. Szentek, mert közösségben vannak az Úrral és a testvérekkel. Nem lehet egyszer és mindenkorra szentté válni. A szentség az Úr és a minden ember iránti szeretetben való növekedés útja. Az apostol áldja az Urat üdvözítő tervéért, mely az egész világegyetemre vonatkozik. Áldást mond az Úrra, aki „minden lelki áldással megáldott minket”. Általában mi kérjük Istentől az áldást, itt pedig az apostol áldja az Atyát a szeretetért, amivel szeretett minket, és szeret ma is. Szeretete áldás mindannyiunk számára. Az örökkévalóságtól kezdve kiválasztott minket Krisztusban, vagyis az Egyház tagjaivá választott. Isten soha nem gondolt Krisztusra az Egyház nélkül, vagyis ránk sem gondolt soha közösség nélkül. Hálásak vagyunk az Úrnak, mert tudjuk, azért létezünk, mert személyesen szeretett és arra szánt minket, hogy „szentek és feddhetetlenek legyünk”.
Imádság az Egyházért
