Gal 3,1–5 – A
hit szavainak hallgatása mentette meg őket
Az
apostol Ábrahám történetéből indul ki, aki nem tettei, hanem hite által igazult
meg. Kemény szavakkal fordul a keresztényekhez: „Ti ostoba galaták!” Pál
valóban szívén viseli a galaták sorsát. Igyekszik megóvni őket a meggondolatlan
cselekedetektől, és azt mondja nekik, hogy az evangélium egyetlen igazsága maga
a megfeszített Krisztus. Aki a Megfeszítettre tekint, az megóvja magát a
meggondolatlan tettektől, mert megérti, hogy micsoda távolság választja el a
jézusi szeretettől, ettől a nem mindennapi, határtalan szeretettől, mely Jézust
arra vitte, hogy életét adja értünk. Ennek a halálnak a titkával szembesülve
hogyan is gondolhatjuk, hogy bennünket majd a saját tetteink fognak üdvözíteni?
Ez olyan, mintha össze akarnánk hasonlítani szánalmas cselekedeteinket Jézus
emberek iránti szeretetével, a népek üdvösségéért való aggodalmával. Ki az
közülünk, aki a kereszthalálig képes volt szeretni? Pál figyelmeztet rá, hogy
ha elfeledkezünk a megfeszített Jézus Krisztus szavairól, újra a gőg kerekedik
felül, és elvakít minket: csak saját tetteinket látjuk majd, nem pedig Isten
túláradó szeretetét. Az evangélium hirdetése teszi lehetővé, hogy a
keresztények munkálkodjanak. Ezért kérdezi az apostol: „a törvény szerinti tettek által kaptátok-e a Lelket,
vagy úgy, hogy a hitet elfogadtátok?” A szívünket betöltő Szentlélek
munkálkodik a hívőkben, őáltala vagyunk képesek „nagy tettek” végrehajtására.
Maga Jézus mondja tanítványainak: „Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket
viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz” (Jn
14,12).
