Szent Lukács emlékezete: evangéliuma mellett az Apostolok cselekedeteinek is a szerzője, a hagyomány szerint orvos és festő volt
Iz 45,1–4.6–6; Zsolt 95 (94); 1Tesz 1,1–5; Mt 22,15–21„
Szabad adót fizetni a császárnak, vagy nem szabad?” – kérdezik a farizeusok Jézust, hogy csapdába ejtsék. Olyan kérdésnek tűnik, aminek semmi köze nincs a mi életünkhöz, korunkhoz. Az evangélium azonban mindig szól hozzánk, ma is. Nem egy régi könyv, amit időnként jó leporolni, vagy jó építő jellegű, régmúlt történetként meghallgatni. Az evangélium maga Isten, aki ma szól hozzám, hozzánk. Jézus úgy kerüli el az álnok csapdát, hogy ideológiai síkról (jogos-e adót fizetni) gyakorlati síkra teszi át a kérdést. Kéri, hogy mutassanak neki egy adópénzt, a római pénzverdéből származó érmét, amilyet az egész birodalomban használtak. Jézus megkérdezi, kinek az arcképe és a felirata van a dénár arcképes oldalán. Azt válaszolják: a császáré. Erre Jézus azt mondja neki: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” A válasz zavarba hozza a hallgatókat. Mindenki számára világos, mi a császáré: az a pénz a római pénzverdéből, amelyre az ő képe is rá van nyomva. A pénzérmének tehát vissza kell kerülnie a tulajdonosához. Ezen a téren az evangélium nem is viszi tovább a gondolatot. Jézus számára valami más a kulcsfontosságú kérdés: mi Istené? A „kép” kifejezés, amit Jézus a pénzérmével kapcsolatban használt, bizonyára a Szentírás elején található bibliai mondatot idézte: „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt” (Ter 1,27). Kitörölhetetlenül, mert ez a kép erősebb még a bűnünknél is: elcsúfíthatjuk, eltorzíthatjuk, de ki nem törölhetjük. Minden egyes ember Isten ikonja, az ő képére lett teremtve. Igaz, a kép sokszor egyáltalán nem adja vissza azt, milyen maga az Úr. A képet gyakran bántják, megalázzák – pedig ha elcsúfítjuk magunkat vagy másokat, akkor magának Istennek a képét csúfítjuk el. Jézus arra buzdítja hallgatóit, hogy adják vissza Istennek, ami hozzá tartozik: vagyis minden embert. Mi tehát Istené? Istené minden emberi teremtmény, sőt az egész teremtett világ. Istené maga az élet lehelete, amit megkapunk tőle, amit neki adunk minden alkalommal, amikor szeretünk, és amit az utolsó napon visszaadunk neki. Istené a szeretet, ami széppé teszi mindenki arcát, és amiben tovább él a teremtő erő; Istené a barátság, ami egyesíti az embereket; az irgalmas szeretet, amit ránk bíz, hogy legyőzze a gonoszt. Istené a szív, ami igazán a miénk, igazán emberi.
Megadni Istennek, ami Istené, azt jelenti tehát: beismerni, hogy nem vagyunk sem a magunk, sem mások urai. Mindig csakis adósok vagyunk: sokat kaptunk, mindent úgy kaptunk, és vissza kell adnunk, meg kell szaporítanunk. Csak akkor találunk rá a jövőre a magunk és mások számára, ha megsokszorozva az embereknek ajándékozzuk, Istennek ajánljuk azt, amit kaptunk. Egyedül a szeretet az, ami nem rabol el semmit, nem veszít el semmit, hanem megsokszorozódik, megőrződik és újjáteremt. Százszor annyit ad vissza, és az életet, ami nem ér véget soha.
Imádság az Úr napján
