Kiv 22,20–26; Zsolt
17 (16); 1Tesz 1,5–10; Mt 22,34–40
A
törvénytudó kérdőre vonja Jézust, hogy próbára tegye. Gyakran tesz így az olyan
ember, aki mindig meg van győződve a saját igazáról. Még Jézussal is vitába
száll, ellentmondást keres a szavaiban, hogy bebizonyíthassa tévedését.
Megszoktuk, hogy másokkal is így viselkedünk. Elég egy „bizonyítékot” találni,
és már ítélkezünk, nem vagyunk többé barátok, közönyössé válunk a másik iránt,
és ez ellentétben áll a szeretettel.
A
törvénytudó alapvető kérdést intéz Jézushoz: „Mester, melyik a főparancs a
törvényben?” Életünk zűrzavarában könnyen előfordul, hogy mindent
relativizálunk, nem egyértelmű parancsolat szerint élünk, nincs fontossági
sorrend, mindig az aktuális dolgok fontosak. A parancsolatot nem lehet a
lelkiállapotunkhoz igazítani, hanem nekünk kell igazodnunk hozzá. Könnyen esünk
abba a hibába, hogy saját érzéseink, jólétünk fontosabbak a parancsolatnál,
vagyis ezek válnak törvénnyé, ezeknek engedelmeskedünk. Az Úr számára csak egy
törvény létezik: a szeretet törvénye. Ez a parancs megmenti azt, aki szeret és
jobbá teszi az életét annak, akit szeretnek. A szeretet sokkal jobban
átalakítja az életünket annál, ahogy saját számítgatásaink, kétségeink,
bizonyosságaink, beletörődésünk közepette elképzeljük. Az evangélium a hit és
az élet lényegéhez terel minket. Azt mondja, hogy a hit lényege a két parancs
egysége: a felebarát szeretete egyesül az Isten iránti teljes szeretettel.
Azonosul
egymással ez a két szeretet, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy
bármelyiknek csökken az értéke. Vitathatatlan, hogy Isten az első. Ezzel együtt
nem lehet Istent anélkül szeretni, hogy szeretnénk felebarátainkat. Ez azt
jelenti, hogy az Istenhez vezető út szükségszerűen keresztezi az emberekhez
vezető utat, különösen azt az utat, ami a leggyengébbekhez vezet. Ha nekik
segítünk, Istennek segítünk, ha őket megvédjük, Istent védjük meg. És nem is
csak erről van szó. Isten az emberek iránti szeretetben nem akar versengeni.
Nem ragaszkodik a kölcsönösséghez, ahogyan mi tesszük. Jézus nem azt mondja,
hogy „szeressetek engem, ahogy én szerettelek benneteket”, hanem azt mondja:
„szeressétek egymást, ahogy én szerettelek benneteket”. A Kivonulás könyvének
rendelkezései még világosabbá teszik ezt. Azt kéri tőlünk, fogadjuk be az
idegent (világos parancs, ami szemben áll azzal a fösvénységgel és önzéssel, amiből
a vendégszeretet elutasítása és a bezárkózás fakad), az árvát és az özvegyet.
Maga Isten az ő oldalukon áll, meghallgatja kiáltásukat, és igazságot
szolgáltat. Ettől a két parancstól függ nem csak az egész Törvény és a Próféták,
de maga az élet is a földön, ha azt akarjuk, hogy valóban mindenki emberhez
méltó életet élhessen.
Imádság az Úr
napján
