December 24., csütörtök
Lk 1,67–79 – Zakariás éneke (Benedictus)
Karácsony előestéjén az evangélium annak a Zakariásnak
az öröménekét adja ajkunkra, aki megélte fia születésének csodáját. Máriához
hasonlóan ő sem tudja magába fojtani az Isten műve fölött érzett boldogságát, öröménekben
tör ki a kis János megszületése miatt. Ezt a jól ismert, dicsőítő imádságot, a
Benedictust szentírási idézetek szövik át. Mintha annak titkát bízná ránk,
hogyan imádkozzunk Istenhez: az imádságban is használjuk a Biblia szavait. Az
egyházi hagyomány mindig erre hív minket. Elég, ha a zsoltárokra gondolunk.
Dietrich Bonhoeffer, a náci gyűlölet mártírja nagyon bölcsen úgy vélte, hogy a
zsoltárokban Isten maga készítette elő nekünk azokat a szavakat, melyekkel
hozzá kell fordulnunk. Amikor az Úr meghallja és felismeri saját szavait,
azonnal teljesíti kérésünket. Zakariás köszönetet mond az Úrnak, amiért
„könyörülő irgalmából” megmenti népét minden ellenségétől. A fiúban „a
Magasságbeli prófétáját” látja, aki „az Úr előtt jár majd, hogy előkészítse
útját”. A Benedictus emlékeztet minket rá, hogy az Úr kiválasztott
valakit, aki majd előtte jár, és előkészíti az útját. Egyfajta lelki
törvényszerűség ez, mely ma is érvényes: mindnyájunknak szükségünk van egy
testvérre – egy Keresztelő Jánosra, egy előfutárra –, aki segít előkészíteni
gyakran figyelmetlen és öntelt szívünket az Úr befogadására. Nem lehet
magányosan hinni. Mindnyájunknak szükségünk van egy angyalra. Ha engedjük, hogy
segítsenek bennünket az angyalok, akiket az Úr ma is elküld hozzánk –
vigyáznunk kell, nehogy elűzzük őket! –, akkor mi is új dolgokat láthatunk meg,
és Zakariáshoz hasonlóan énekelhetünk, amiért az Úr ismét meglátogatta népét.
Imádság az Egyházért
