Iz 63,16–17.19;64,1–8; Zsolt 80 (79);
1Kor 1,3–9; Mk 13,33–37
Advent
első vasárnapjával kezdetét veszi az új egyházi év, aminek során a liturgia
szinte kézen fog minket és megmerít Jézus misztériumában, születésétől kezdve,
keresztül azon, ahogy Isten országát hirdeti Galileában és Júdeában, egészen
szenvedésééig, haláláig, feltámadásáig, majd mennybemeneteléig. Az egyházi év
az Úr kortársaivá tesz minket, olyannyira, hogy az apostollal együtt
elmondhatjuk: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.”
Az
advent arra hív, hogy emeljük föl tekintetünket a magasba és nyissuk meg
szívünket az Úr várására, aki már közeleg. Az evangélium pedig éberségre int
minket: „Vigyázzatok tehát, legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az
az idő!” (Mk 13,33) Jézus az adventi idő tanítványát a kapushoz hasonlítja, aki
egész éjjel virraszt, nehogy elszalassza azt a pillanatot, amikor ura hazaér és
bekopog, bebocsátást kérve. A kapusnak még éjszaka is éberen kell várnia,
a bejárat mellett, hogy ajtót nyisson, amint ura kopogtat – ami történhet este,
éjfélkor, kakasszókor vagy akár reggel. Egyedülálló hasonlat ez, de egyértelmű.
Soha nem lankadhat az éberségünk, ahogy az Úrra várunk. Úgy is mondhatnánk,
hogy ez a jelentése az adventi időszak liturgiáinak, Isten igéje mindennapos
hallgatásának ezekben a hetekben.
Virrasztani
azt jelenti, hogy nem veszünk el önmagunkban, apró-cseprő dolgainkat hajszolva,
és még kevésbé süllyedünk önimádatunk nárcisztikus álmába. A kapus éberen
áll a bejáratnál, és amint meghallja ura közeledtét, ajtót nyit neki: kitárja
szíve kapuját, a közösség kapuját, hogy befogadja mindazokat, akik segítségért,
vigaszért, enyhülésért, támaszért zörgetnek. Ők a mi „uraink”: mindazok, akik
zörgetnek, Jézussal együtt. Ez az értelme a Jelenések könyve e szavainak is:
„Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit,
bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3,20)
Az
advent arra hív, hogy virrasszunk, ne hagyjuk, hogy ránk törjön akár annak a
tudatnak az édes langymelege, hogy rendben vagyunk, mert már sok mindent
tettünk; sem a pesszimizmus szomorkás álmossága; vagy a jóra való restség, mely
azt sugallja, hogy semmit sem érdemes tenni; vagy az aggodalmak és az
önérvényesítés nyugtalan és örökké kielégítetlen álma. Isten igéje azt kéri
tőlünk, hogy ébredjünk fel annak az embernek a szétszórtságából, aki már nem
hallgatja az igét; ébredjünk fel annak türelmetlen álmából, aki nem tud várni,
és mindent és azonnal akar. Virrasztani annyit jelent, hogy Isten szavát
hallgatjuk, készen állunk testvéreink és a szegények befogadására, és azt
mondjuk az Úrnak: „Jöjj el, Urunk, Jézus, jöjj mihamarabb, adj vigasztalást és
békét ennek a mi világunknak! Törd át az eget és tárd ki a jövő kapuját
azelőtt, akit összetört a gonosz! Szabadíts meg az önszeretettől, amely álomba
zsibbasztja a szívet és közönyössé tesz minket! Taníts meg arra, hogy a
hangodat hallgassuk, és felismerjünk; hogy kinyissuk előtted szívünk kapuját,
drága vendég, örök jóbarátunk, a mi reménységünk!”
Imádság az Úr napján
