Július 12., hétfő
Mt 10,34–11,1 – Nem békét jöttem hozni, hanem kardot
Jézus azt mondja: „Nem békét jöttem hozni, hanem kardot.” Amikor kardról beszél, nyilván nem fegyverekkel, erőszakkal folytatott harcra gondol, és mások elpusztítására. Inkább a saját önzésünk, a bezárkózásunk elleni harcra hív. Bizony, ez sokszor nagyon kemény harc. A tanítvány életének lényege a Jézus és az evangélium iránti szeretet. És ez minden szeretetnél előbbre való, még a családtagok szereteténél is. Ezt jelentik Jézus kemény mondatai a családdal kapcsolatban. Valójában csak akkor tanulhatunk meg mindenkit szeretni, ha Jézust és az ő evangéliumát mindennél jobban szeretjük. Csak az méltó az Úrhoz, akiben ez a radikális szeretet él. A rövid szövegrészben háromszor is megismétlődik: „Méltónak lenni hozzám.” De ki mondhatja, hogy méltó az Urat befogadni? Elég realista tekintetet vetnünk bármelyikünk életére, és szembesülünk tulajdon csekélységünkkel, bűnösségünkkel. Jézus tanítványának lenni nem könnyű, nem magától értetődő; nem származás vagy hagyomány eredménye. Az ember nem születése, hanem választása révén lesz keresztény. Jézus a tanítványait arra hívja, hogy mindenekfölött szeressék őt, csak így találják meg a tanítványi lét értelmét. Ezért mondhatja Jézus: „Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.” Emberi igazság is ez: csak az odaajándékozott szeretet lesz a miénk. „Aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem fogad be, azt fogadja be, aki engem küldött.” A tanítvány méltósága a Mesterrel való azonosulás – vele, aki nem saját, hanem az Isten szavát hordozza. Jézus kicsinyeknek is nevezi őket. Az evangélium a tanítvány egyedüli gazdagsága és az, amitől teljes mértékben függ. Ezzel szemben ő maga is kicsiny. Az evangélium kincsét kell befogadnunk, ezt a gazdagságot kell közvetítenünk másoknak.
Imádság a szegényekért
