Ám 7,12–15; Zsolt 85 (84); Ef 1,3–14; Mk 6,7–13
„Jézus magához hívta a tizenkettőt, és elkezdte kettesével útra küldeni őket” – így kezdődik Márk evangéliumának az ezen a vasárnapon meghallgatott részlete. Jézus magához hívja és küldi őket. Ebben a két igében („hívni” és „küldeni”) sűrűsödik a tanítvány és minden keresztény közösség legteljesebb identitása. Ábrahámtól kezdve és később is az egész ószövetségi hagyomány minden hívást Istentől eredeztet. Emblematikusnak tekinthető Ámosz esete. Nem ő választotta küldetését. Az Úr megragadta őt („az Úr elhívott a nyáj mellől”), és az igazságtalan politikai hatalommal, a fennálló intézményekkel szemben kellett fölemelnie szavát: „Nem voltam én próféta, sem prófétának fia: pásztor voltam, és szikomort gyűjtögettem. Az Úr azonban elhívott a nyáj mellől. Azt mondta nekem az Úr: Menj, jövendölj népemnek, Izraelnek!” (Ám 7,14–15)
Isten arra hív, hogy adjuk tovább szavát. A próféta nem önmagát valósítja meg. Az Újszövetségben is erről van szó. Az Úr minden egyes meghívása az ő szavának szolgálatára szól. Vagyis mindig túl kell lépnünk önmagunkon.
Jézus arra hívja tanítványait, hogy csak az evangélium botjával és az irgalom sarujával szerelkezzenek föl. Járják be az emberek útjait, hirdessék a szív megtérését és gyógyítsák meg a betegeket. Ahhoz, hogy az emberek házaiba, a szívükbe belépjenek, nincs szükségük különleges felszerelésre, csakis az evangéliumra. A tanítványoknak, akiknek gazdagsága kizárólag az evangélium, kettesével kell menniük, mert az első igehirdetésük a kölcsönös szeretet kell hogy legyen. Jézus azt mondja: „Arról ismerik meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást.” A keresztények csak Isten és az evangélium irgalmának gazdagságával tudják ledönteni a megosztottság falait és megszabadítani az emberek szívét a korlátoktól és a rájuk nehezedő terhektől.
Imádság az Úr napján
