Mt 13,1–9 – Példabeszéd a magvetőről
Ebben az evangéliumi szakaszban Jézust a Galileai-tó partján látjuk, ahol bárkába kell szállnia, hogy onnan beszéljen a hatalmas tömeghez, mely miatta gyűlt össze. Példabeszédet mond nekik, amit maga is olyan fontosnak tart, hogy később meg is magyarázza tanítványainak. Alapgondolata világos: a hívő az evangélium meghallgatásából táplálkozik, nem saját elgondolásaiból. „Íme, kiment a magvető vetni” – kezdi Jézus. Ez a magvető egyáltalán nem számítgató. Úgy látszik, nem csak a felszántott, jó földbe szórja a magokat, hanem az útra, a köves talajba, mindenfelé, abban a reményben, hogy kihajt. A föld az emberiség, minden ember, beleértve minket is. A földek különbözőségében nem nehéz fölismernünk a társadalom és az egyes emberek összetettségét. Jézus mindazonáltal nem akarja az embereket csoportokra osztani a jó és rossz földek mintájára. A közösségekben és mindannyiunkban ott van az evangélium által említett földek változatossága. Egyik nap talán kövesebbek vagyunk, a másikon kevésbé; valamikor befogadjuk az evangéliumot, aztán engedünk a kísértésnek; megint máskor meghallgatjuk, és gyümölcsöt is hozunk. Az Isten szava a mag, amiről Jézus a példabeszédben beszél. Ám ez a mag mindig ajándék, amit be kell fogadnia a földnek, azaz az embernek. A kezünk számára, mely nagyobb, értékesebb dolgok érintéséhez van szokva, kicsinek tűnhet ez pici mag. Milyen sokszor fontosabbnak tartottuk hagyományainkat és meggyőződéseinket az evangélium gyönge, finom szavánál! Ahogy a kis magban ott rejlik mindaz az erő, ami a kifejlett növényhez kell, úgy az evangélium szavában is ott van az energia, ami a jövőnket és a világét is alakítja. Am fontos, hogy ne helyezkedjünk szembe vele.
Imádság a szentekkel