ApCsel 12,24–13,5. Pált és Barnabást hittérítő útra küldik
Az Apostolok cselekedeteinek írója hangsúlyozza, hogy maga a Lélek vezeti az Egyház misszióját, és ezt a következő kijelentéssel adja tudtunkra: „Az Isten szava egyre szélesebb körben terjedt.” El kell gondolkodnunk azon, hogy Pál nem a tanítványok számának vagy földrajzi megjelenésének elterjedtségéről beszél, hanem az Isten szavának terjedéséről. Amikor egy közösség számban növekszik, akkor valójában Isten szava növekszik és sokszorozódik meg. A keresztények olyan emberek, akikben Isten szava lakik. Akkor tudnak növekedni és terjeszkedni, ha az evangélium növekszik és terjed. Az Egyház növekedése nem külsődleges, hanem lelki természetű. A közösségben olyan mértékben növekszik, amilyen mértékben tanúskodnak az evangéliumról, annak változást hozó erejéről. Amikor Lukács erről beszél, hangsúlyozni akarja, hogy az üldöztetés és a nehézségek nem állították meg a közösség növekedését, éppen mivel az evangélium az, ami növekszik, beszél, munkálkodik. Természetesen az evangélium a tanítványokkal együtt jár az úton. Barnabás és Saul elindulnak Antiochiából, megkezdik első missziós útjukat, és ez azt fejezi ki, hogy küldetésük Isten szavának erejéből fakad, ami megtartja és vezeti őket. Inkább mondhatjuk, hogy Isten szava hordozza őket, mint hogy ők viszik Isten szavát. Ez az értelme azoknak a szavaknak, amelyek ezután következnek: amikor a közösség imádságban összegyűlt, felhangzott az Úr szava, és ezt mondta: „Rendeljétek nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyet szántam nekik!” Az evangéliumi küldetés elsősorban ugyanis Isten műve, nem az emberek döntése. És az imádság az a közeg, amelyből minden keresztény közösség számára élet fakad.
Imádság a szentekkel
