A Santa
Maria in Trastevere bazilikában a betegekért imádkoznak.
Szent
Atanáznak (295–373), az egyiptomi Alexandria püspökének emléknapja
ApCsel
6,8–15. István letartóztatása
István volt az első a hét diakónus közül, akit a görögül
beszélő zsidók közül választottak. Nagylelkű és erőteljes tanúságtétele miatt
rögtön ismertté vált: „csodákat és nagy jeleket művelt a nép között” – írja
Lukács. A vitákban „nem tudtak ellenállni a bölcsességnek és a Léleknek, amely
által szólt”. Ez azt jelenti, hogy a hét diakónus közösségben végzett feladata
nem merült ki az „asztali szolgálatban”, amivel megbízták őket. István tele
volt apostoli buzgalommal. Lukács ezt érzékelteti velünk, amikor hangsúlyozza,
hogy „a nép körében” végezte tevékenységét. Úgy is mondhatnánk, hogy példája a
hívő embernek, aki szenvedélyesen szolgál a két asztalnál: a szegények
asztalánál, valamint Isten szava és az Eucharisztia asztalánál. Példája
világosan megmutatja nekünk, hogy a keresztény ember nem egy bizonyos
szolgálatra szakosodik, hanem mindkét asztalnál szolgál: az irgalmas szeretet
szolgálatát végzi a szegények között és hirdeti mindenkinek Isten szavát. Ma is
ez a keresztény küldetés két leghatékonyabb útja. István példa arra is, hogyan lehet
ma tanúskodni az evangéliumról. A hívőknek ugyanolyan álmélkodást kellene
kiváltaniuk, ahogyan István tette a főtanács előtt: „Akik a főtanácsban ültek,
mind őt nézték, s olyannak látták az arcát, mint egy angyalét.” Azon a fontos
helyen István a nagy szellemi vezetőkre, a nagy tanúságtevőkre emlékeztetett,
mint Mózes, akinek a szolgálatát olyan ragyogás övezte, hogy Izrael fiai a
belőle áradó fénytől nem tudtak az arcára tekinteni (Kiv 34,29). István valóban
Isten szeretetének tanúságtevője, igazi angyal volt, akit Isten küldött, hogy
vigasztaljon és segítsen másokat.
